Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.

Ülésnapok - 1906-331

186 331. országos ülés 1908 május 25-én, hétfőn. nyertük, hogy a tiszti fizetések felemelése a katonai kérdésekkel kapcsolatba nem hozható, sőt ez előfeltétele a kérdések gyökeres megoldásának, még pedig nem a választások után, hanem azokat megelőzőleg történendő megoldásénak, akkor belementünk ennek a kérdésnek a rendezésében T. képviselőház ! A miniszterelnök ur tehát egyéni meggyőződést nyert arra nézve, hogy a tiszti fizetések felemelésével szemben nemzeti vívmányokat nem nyerhetünk. A ki a parlamenti életet tanulmányozza, és a parlament vezetőinek egyes megnyilatkozásait és különösen a kormány állásfoglalását bizonyos kérdésekben figyelemmel kiséri, az észrevehette, hogy a kifejezések is napról-napra, időről-időre hogy válnak halaványabbakká. A kormánynak nem egyéni meggyőződéseket kell szerezni, hanem tettekben kell megvalósitani a maga akaratát. A mikor a tettek elmaradtak, következett a papirosgarancziák nyújtása, mint pl. az 1899 : XXX. t.-czikkel, a hol a papiron az önálló vámterület biztosíttatott. Majd a papirbiztositékokat az Ígérgetés, a szóbeli Ígéret váltotta fel. A miniszterelnök ur beszédében egyéni meggyőződést, sőt egy másik kormánytag nyilatkozata szerint »érzést« hangoztatott. Azt mondotta, hogy az az érzésünk, hogy nemzeti vívmányokat fogunk kapni. Azért mondottam én, t. képviselőház, hogy ha ez igy megy tovább, akkor a vásári papagálv is a politikai tényezők sorába fog iktattatni. Ujabb áldozatokat hozunk és a papagály által kihúzott czédulák sorsa szerint nemzeti ellenértékeket fogunk kapni. Nem vagyok kíváncsi sem a miniszterek egyéni meggyőződésére, sem érzékére, sem jóstehetségére, nekem, mint képviselőnek, törvényben biztosított tények kellenek, hogy a magyar nemzet egy ilyen súlyos áldozattal szemben megfelelő rekompenzáczióhoz jusson, hogy a nemzeti követelményeket a király teljesítse. De van a miniszterelnök ur beszédében egy alkotmányjogilag nagyon veszélyes passzus. A miniszterelnök ur t. i. azokat a szempontokat sorolja elő, a melyek arra birták a kormányt, hogy a tiszti fizetések felemelésének kérdésébe belemenjen. Azt mondja a miniszterelnök ur : »Volt még egy más szempont, a mely közjogi nézetünk szerint legalább is tisztázandó ; az a kérdés, hogy ki döntsön a fizetésemelés kérdésében, nincsen nálunk törvényileg szabályozva, hanem esetrőlesetre költségvetésileg állapittatik meg.« Tehát a miniszterelnök ur beszédében megmagyarázza, hogy azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy vájjon a tiszti fizetések felemelése az 1867. évi XII. t.-czikk alapján kizárólag a király hatáskörébe tartozik-e, vagy pedig a törvényhozás — akár a delegáczió, álcár a parlamentek — utján intézkedik maga a nemzet. Ennek a kérdésnek felvetését is visszautasítom, mert egészen világos, hogy a tiszti fizetések felemelése nem képezhet felségjogot; fentartott felségjogot a magyar közjogban különben sem ismerek és nem szabad tápot adnunk arra, hogy később egy másik király : arra hivatkozhassék, hogy a miniszterelnök ur véleménye szerint is vitás volt ez a kérdés. Én tehát ezt a vitakérdést és a miniszterelnök urnák ezt a felfogását a törvény alapján állva visszautasítom és ismétlem, hogy e kérdésben kizárólag a törvényhozás van jogositva intézkedni. Az a másik nagy kérdés merül itt fel, vájjon a parlamentek határozzanak- e ebben a kérdésben, vagy a parlamentek kiküldött bizottságai, a delegácziók ? Abban a helyzetben vagyok, hogy a legilletékesebb tényezőre hivatkozhatom, a ki az 1867 : XII. t.-czikk szellemét talán mégis legjobban ismerte : Deák Ferenczre. Mikor 1867. január 30-ikán és a következő napokon a kiegyezési bizottság foglalkozott a később kiegyezési törvénynyé vált javaslat anyagával, akkor az ellenzék részéről azt az aggodalmat hangoztatták, vájjon a delegáczió nem fog-e esetleg törvényhozási jogot vindikálni magának és nem fog-e a delegáczió egy közös parlamentté válni és a nemzet függetlenségének, önállóságának rovására lenni. 1867. január 30-ikán különösen Szontágh Pál adott ezen aggodalmának kifejezést. E beszédre a többség nevében Somssich Pál válaszolt elsősorban. Azt mondia Somssich Pál: »Mert ha nekem Szontágh Pál t. barátom megmutatja azt, hogy ezen javaslatban a delegácziókra csak legkisebb parányi törvényhozási jog bizatik vagy törvények végrehajtása ruháztatik reájuk, akkor magam is azt mondom : áll a reánk olvasott Ítélet és elítélés. De én ugy látom, hogy a javaslat szerint Magyarország a törvényhozási jogot semmi szin alatt meg nem osztja senkivel s a delegáczióknak csakis azon határozatok hozatalát adja, a melyek évenként változnak, a melyek végrehajtása mindig Magyarország felelős kormányára van bizva.« Ezen az ülésen nyilatkozik meg Deák Ferencz is ugyanilyen szellemben és kijelenti, hogy a delegácziók soha nem hozhatnak olyan határozatot, a mely bármely tekintetben egy évnél hoszszabb időre kötelezhetné a nemzetet. T. képviselőház! Ha már most semmi egyebet nem vennénk, csak azt, hogy a megállapodás szerint 1908. október havától visszamenőleg állapítják meg a tiszti fizetésemelést, és igy egy esztendőnél hosszabb időre kötik le a nemzetet, már magában véve ez az egy tény is a törvénytelenség bélyegét sütné a megegyezésre. Másfelől a közös számszék felállítása és a közös minisztériumok szervezése alkalmával megállapítást nyert, hogyha nincs is megörökítve expressis verbis a naplóban, de a törvény szelleméből is kiolvasható, hogy e kérdés eldöntése egyedül a parlament hatáskörébe tartozik. Én figyelmeztetem képviselőtársaimat, végtelen veszedelmes eljárás az, a mikor mindig és mindig nagyobb jogkört adnak a delegácziónak, a parlament e bizottságának, mert akkor az lassan kinövi magát központi parlamentté, és megvalósul a Habsburgok főtörekvése. Már 1867-ben, a mikor a delegácziókat szervezték, az a vágy lappangott