Képviselőházi napló, 1906. XVIII. kötet • 1908. április 29–május 19.
Ülésnapok - 1906-326
388 326. országos ülés 1908 május 18-án. hétfőn. intézetek arról panaszkodhassanak, hogy a postatakarékpénztár velük versenyre kel. Maga az elv tökéletesen helyes, mert az állam nem lehet hivatva arra, hogy a magánintézeteknek versenyt okozzon, de a mikor a fő és elsőrangú czél, hogy a takarékossági hajlam fejlesztessék, akkor viszont oly mértékben figyelembe venni ezt a szempontot a kamatláb megállapításánál, a mint ez eddig történt, elhomályositása az eredeti tendencziának, a tulaj donképeni czélnak, a mely a törvényhozó előtt lebegett. Már most a másik szempont, a melyre utalni akarok, az, hogy akkor, a mikor ezen törvényjavaslatot a képviselőház tárgyalta, épen a függetlenségi párt részéről aggodalmak merültek fel magának az intézménynek kontemplált szervezete tekintetében. A függetlenségi pártnak akkori vezérszónoka, Helfy Ignácz, már akkor kifejtette aggodalmait az iránt, hogy mi lesz tulaj donképen ennek az intézménynek a czélja. Ö kétségbevonta, hogy ennek az intézménynek tényleg az volna a rendeltetése, a melyet itt az indokolás felhoz, és azt mondotta, hogy »elsősorban az a czél, hogy az államkincstár számára uj és nagy jövedelmi forrást biztosítson*. Akkor a miniszter, az államtitkár, a szabadelvűpárt korifeusai meglehetős kicsinyléssel bántak ezzel az argumentummal, csak röviden reflektáltak reá, és mindig arra utaltak, hogy »kérem, az lehetetlen, hogy a postatakarékpénztárnak emberileg belátható időkig jövedelme legyen !« És ime ott állunk, hogy az 1906. évi zárszámadás eredményei szerint a postatakarékpénztár tisztán jövedelmezett az államnak 1,800.000 K-át, kerek összegben, és pedig 600.000 K-át maga a takarókpénztári üzlet, és 1,200.000 K-át a csek-üzlet. A most előttünk fekvő költségvetésbe már 2 millió koronára van preliminálva az a haszon,' a melyet a postatakarékpénztár az államnak hajt. Egy hang (balfelől) : örvendetes ! Éber Antal: Hogy mennyire örvendetes, arra leszek bátor rögtön rámutatni. Történik ez, t. ház, annak utána, hogy már az elmúlt években a postatakarékpénztár jövedelmeiből az állam egy 6 millió koronás tartalékalapot tezaurál, — pusztán ez intézmény jövedelmeiből — a melyről, igaz, annak idején azt mondták, hogy nem jövedelem, nem haszna az államnak, mert tartalékalap ; (Mozgás.) de hát az 1885 : IX. törvényczikk 9. §-a szerint a tartalékalap az állam tulajdonát képezi és egyáltalán illogikus dolog azt állítani, hogy a tartalékalap a betevő érdekét szolgálja, mert a betevőnek csak a legminimálisabb joga van, hogy a mikor az államnál elhelyezi a pénzét, teljesen biztosított tőkére számithasson; annak tehát nem lehet érdeke az, hogy az állam az önmagánál felmerülő rizikóval szemben önmagának a jövedelemből tartalékalapot létesítsen. De államgazdasági szempontból is bátor vagyok azt az állítást megkoczkáztatni, (Halljuk! Halljuk !) hogy a postatakarékpénztár oly vezetése, a mely szerint a takarékpénztári üzlet a helyett, hogy egyedül és kizárólag, még áldozatok árán is a takarékossági hajlam felébresztését, élesztését, a kisemberek közt a takarékosság elterjesztését ezélozná, arra helyezi a súlyt, hogy az államnak 600.000 korona évi jövedelmet szállítson, ez szocziális szempontból helytelen és állampénzügyi szempontból szintén káros és helytelen politika. (Igaz ! Ugy van !) Ha össze méltóztatik hasonlítani szocziális szempontból azt, hogy ugyanaz az állam, a mely a postatakarékpénztáraknál a szegény embernek betéte után 3% kamatot ad, a zálogházban 9%-ot szed, tehát, hogy az állam saját két pénzintézeténél, a mely a legkisebb emberek takarékosságának, illetve hitelszükségletének kielégítésére van teremtve, 6% marzszsal dolgozik, olyan marzszsal, a mely minden magánpénztárnál szerfelett nagynak tekintetnék : akkor ezt szocziális szempontból helyesnek annál kevésbbé lehet tekintem, mert a zálogháznál is az állam oly jövedelmekre tett szert, hogy azokból már 4 millió koronányi vagyont halmozott fel, oly pénzekből, a melyeket tisztán a legszegényebb emberek fizettek legelemibb és legsürgősebb hitelszükségleteik kielégítésénél haszonként az államnak. Azt gondolom, hogy az államnak lehetnek különféle jövedelmei, olyanok, a melyek jogosságához többé-kevésbbé szó fér, de hogy nálunk, Magyarországon, a hol a tőkegyűjtés előmozdítása, a takarékosság fejlesztése oly fontos közgazdasági és állampénzügyi feladat volna, a mely a legbölcsebb embereknek legnagyobb gondozását, az állam részéről a legnagyobb áldozatokat megérdemli, hogy ily országban megtegyék azt, hogy ezeknek a legkisebb embereknek takarékosságát úgyszólván megadóztatjuk, ezt helyes politikának soha sem volnék képes elismerni. És az eredmények a postatakarékpénztár kimutatásaiból nagyon meglátszanak. Azt tartották általában, hogy ezek oly kis betétek, a melyeknél semmi befolyása nincs a kamatláb nagyságának a takarékosságra nézve. Teljesen téves felfogás. A mikor 1894-ben a kereskedelemügyi miniszter a törvényhozás elé lépett azzal a szerintem teljesen elhibázott javaslattal, hogy leszállítsák a kamatlábat, — a formája az volt, hogy a törvényben fixirozott kamatlábat eltörölve, a miniszterre bízatott annak megállapítása és ő egyszerűen 3%-ra szállította le — akkor a következő évi kimutatásokból világosan meglátszott, mily hatást tett az a kis betevőkre. A mig 3893-ban és 1894-ben, közvetlen a kamatláb leszállítása előtt 2,800.000, illetőleg 2,700.000 volt a takarékbetétek szaporodása, közvetlenül a kamatláb leszállítása után ez 1,200.000, illetőleg 1,600.000 koronára szállt le. Vagyis azoknak a kis betevőknek is van annyi érzékük saját érdekeik iránt, hogy teljesen megérzik és kifejezésre juttatják a kamatlábnak bármilyen csekély leszállítását. Különben nem vagyok illúziókkal eltelve az iránt, hogy Magyarországon valami nagy takarékosság volna és valami nagyon