Képviselőházi napló, 1906. XVII. kötet • 1908. márczius–április 10.

Ülésnapok - 1906-293

293. országos ülés 1908 márczius 18-án, szerdán. 29 számában, a mely felhívja a magyar nemzetet, hogy szunynyadásból ébredjen fel; a képen ez a nagy magyai le van nyűgözve a tótok, a horvátok, az oláhok, Eötvös, Vázsonyi, a balpárt, és Szappanos által és Kristófíy József áll a poczakján. Petőfi Sándor pedig, mint egy kisértet, megjelenik és ébreszti a magyart. Hát, t. képviselőház, minden lap olyan képeket ad és olyan ezikkeket ir, a milyen az ő olvasó közönségének megfelel. Ha ez jól esik a »Budapest«, a függetlenségi párt félhivatalosa olvasó közönségének, ám rajzolja ki még egyszer ezeket a dolgokat, de arra kérem, hogy tegye bele legalább az osztrákot is mi közénk, ne kiniélje meg azt. Most odarajzol mindenkit, csak az osztrákot nem. Ne féljen, nem lesz baj, sem a félhivatalos jelleg nem szűnik meg, sem a rendjeleket nem viszik vissza Bécsbe. Ez az egyik dolog, t. ház, a tegnapi. Hát akkor még azt gondolták, hogy ez a vad ellenzék fog itt valamit csinálni, jó lesz tehát elvenni a kedvét azzal, hogy egy kicsit meggyanusitj uk, egy kicsit befeketítjük. Azóta, t. ház, egy nap telt el és tegnap bebizonyosodott, hogy bár becsületesen helyt álltunk meggyőződésünkért, de szélső eszközökhöz eddig nem nyúltunk. Post festa most következik a főszerkesztő ur jegyével ellátott czikk. Ebben a következőket mondja (olvassa) : »A feltűnési vágy, a szereplési viszketeg annyi politikai ledérséget produkált, hogy gyakorta igazán szégyenkezéssel néztük a ház képét. Ehhez járult az a visszatetsző, minden elfogulatlan magyar embert felháboritó jelenség, hogy magyar képviselők, a kik gőgös fenhéj ázással, igazán éretlen henczegéssel emlegették folyton-folyvást függetlenségi voltukat és a Kossuth Lajos eszméihez fűződő hűségüket, egy csatasorban a nemzetiségiekkel szidalmazták, gyanúsították, rágalmazták, becsmérelték a függetlenésgi pártot. Magatartásukkal, szereplésükkel valóságos rombolást vittek végbe a jó Ízlésen, s mialatt a függetlenségi politika czégére alatt szájaskodtak, a függetlenségi eszmét kompromittálták ország-világ előtt. Lovat adtak a nemzetiségi agitáczió alá s a darabontvilág gyászvitézeit is felbátoritották arra, hogy odúikból, hová a nemzeti felháborodás kergette őket, kibújjanak a napfényes világosság elé. Annyit elértek, hogy a függetlenségi politika esküdt ellenségei kaján kárörömmel telve röhöghettek a markukba s nemzetünk összes ellenségei hízhattak annak láttára, hogy a magyar nemzeti erők mikópen forgácsolódnak, mikor tömörülésükre lenne szükség a magyar nemzeti érdekek szempontjából.* Hát megálljunk egy kicsit, mert ha ilyen gyalázatos szerepet vivő ellenzék van, a mely igy viseli magát, a mely gyanúsít, szidalmaz, rágalmaz, becsmérel : akkor mi az Isten csodájának hívnak bennünket tömörülésre és hívnak oda vissza, a honnan — hála Istennek — kikerültünk ? Hát ha ilyen emberek vagyunk, miért nem ütközünk meg ? Mi vállaljuk ezt az ütközetet. De miért is emlegetik a tömörülés szükségét ? Talán jó lenne ezt odabenn elvégezni, mert van ott kiknek tömörülni, sőt vannak, a kik jobb meggyőződésre kerülhetnének ; hisz a párt kebeléből jelennek meg minden nap a hirek az izgalomról, a jövőről, a jövő alakulásairól stb. Azt mondja továbbá (olvassa) : »Jóságos teremtő Isten, mennyi hazugság, mennyi vakmerő, gonosz rágalom hangzott el és Íródott le ennek az obstrukcziós általános vitának az ideje alatt!« Továbbá azt mondja (olvassa) : »A kik itt klotürről, a magyar alkotmány sérelméről, a magyar ellenállási fegyver feladásáról beszélnek órákhosszan, csak szertelen elfogultságról, vagy a politizálás terén okvetetlenkedő szereplési viszketegről tesznek tanúságot.« Nem kívánom egy szóval sem, hagy Szatmári Móricz védelmezzen minket, tartsa meg Isten azt a jó szokását, hogy a >>Budapest«-ben csak irjon ezután is ellenünk. Szeretem az ellenfeleimet nagyon, el is szoktam velük bánni. Hanem arra figyelmeztetem a függetlenségi pártot, hogy ha ezek után az én pennám is kissé vastagabban fog, vagy azt ütöm, a kit érek, vagy elmondom az igazság 3—á- százalékát imitt-amott, ne az én rovásomra, hanem Szatmári Móriczéra írják, mert a hol ütnek, ott vissza is szoktak ütni. De kérdem a függetlenségi párttól és Szatmári Móricztól, hogy a »Budapest« miért nem foglalkozik a néppárttal ? Hiszen olyan sérelmek, a minők a néppárt lapja részéről elhangzottak, soha még Magyarországon államférfiú részéről se szóban, se írásban, sem komolyan, sem tréfából nem hangzottak el. Hiszen bátor vagyok hivatkozni csak az »Alkotmány«-nak ez évi j amiáriusi, arra a bizonyos czikkére, a melyik Kossuth Ferenczet rajzolta le a január 1-i ünnepélyes fogadtatás alkalmával. (Olvassa) : »Mély csend honol a nagy pártvezér lakásán«. (Felkiáltások : Olvastuk! Mit olvas fel ilyen Ízléstelen dolgot !) Bocsánatot kérek, a koaliczió lapjai közül kettő-három utána nyomatta, azzal, hogy bántják Kossuth Ferencz személyét. Hát én meg negyedszer utána olvasom. (Tovább olvassa) : »A selyemstrimflis lakájok hadán átvergődve, eljutottam a nagy férfiú hálószobájának küszöbéhez. Kózsaszinü mennyezetes ágyban, ibolyakék selyemmel áthúzott habos pihék között ott szundított ő. A négy fal kellő közepén, s az ágy felett, a mennyezet alatt velenczei kristálytükör . . .« Hédervári Lehel: Az a czél, ugy-e, hogy a naplóba kerüljön ? (Zaj.) Lengyel Zoltán : A támadást elintézem én is, de intézze el a függetlenségi párt is ; sokkal közelebb vannak egjTnáshoz. Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék a tárgyhoz szólni. Az, a mit olvas, semmi összefüggésben a házszabályrevizióval nincsen. Lengyel Zoltán : Kérem, ha nem szerez élvezetet a t. háznak, nekem sem szerez élvezetet. Csak hivatkozom rá akár tévedés, akár tréfa, akár nem tréfa, hogy van közelebbi sepemivalójuk ; volt is elintéznivalójuk; talán van is. És ha ez igy van,