Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-263

M3. országos ülés 1908 január %3-án, csütörtökön. 217 ságot a budapesti egyetemen. Ha most kevesen is vannak ezen hazafias álláspont hívei, de az ujabb nemzedék már eró'sebb ostromot fog indítani ezen nemzeti kívánság törvénybe iktatása czéljából. (Zaj. Mozgás.) Elnök: Csendet kérek! Nagy György: Azt mondja a bonvédelmi miniszter ur, azért van itt 103.100 ember, hogy meg lehessen állapitani a magyar ujonczok számát. A kontingenst megadja a százalék, az állapitja meg, mennyit vagyunk kötelesek kiállítani, hogy azután összesen mennyi az, azt nem iktathatjuk magyar törvénybe, mert arra kötelezettséget nem vállaltunk, hogy a két állam együttvéve mennyi ujonczot állítson ki. Meséket nem lehet törvénykönyvbe iktatni, csak a valóságnak megfelelő dolgokat. Ez nemcsak az én véleményem, ez a hazafias, jogos felfogás, igy tanítják ezt a budapesti egyetemen. Magam is utána jártam, mielőtt felszólaltam, megfelel-e felszólalásom a törvény helyes értelmezésének, utána jártam annak, hogy magyar nemzeti szempontból jobb-e, ha kihagyatik a 103.100 szám, és érett, határozott meggyőződésből állottam elő indítványommal. Méltóztassék, t. miniszter ur, nekünk igazat adni abban, hogy ahhoz semmi közünk sincs, hogy mekkora az egész ujonczkontingens. Mi azt szavazzuk meg, a mi reánk, Magyarországra esik, azt is fájó szívvel, mert az önálló magyar hadseregre szívesen szavaznék meg, de az osztrák hadsereg számára nem. Azt vethetné fel valaki, hogy ha ellensége vagyok is az osztrák hadseregnek, legalább a szellemben, vezetésben, irányításban, nyelvben, zászlóban, czimerben teljesen osztrák hadseregnek, miért nem pártolom a honvédséget, hiszen az magyar ? Rámutattam január 17-iki felszólalásomban a honvédségnél fenforgó kirivó intézkedésekre, arra, hogy a honvédség szelleme, irányítása, az is csak Bécsből jön, s szintén nem felel meg a magyar nemzet követelményeinek. (Halljuk! Sálijuk! balfelöl.) Vannak más, akkor fel nem hozott sérelmek is, a melyek indokolttá teszik, hogy ne szavazzuk meg az ujonczokat a honvédség számára sem. Nem volt akkor itt a t. miniszter ur, mert egészségének helyreállítása végett — nagyon örvendek, hogy az helyreállott, azt hiszem mindnyájan örvendünk — a Csorbatónál a Tátrában időzött, mikor én 1906. Julius havában a kérvényeknél felszólaltam és indítványoztam a szegedi koszorú-affér tárgyalásakor, hogy ne elégedjék meg a ház a kérvényi bizottság előterjesztésével, hanem utasítsa a honvédelmi minisztert a szegedi koszoru-affér iratainak a ház asztalára való letétele iránt, hogy megítélhessük, kik voltak a bűnösök a magyar nemzet kegyelete ellen elkövetett merényletben, s a bűnösök felett a magyar nemzet képviselőháza ítéletet mondhasson. (Zaj.) KÉPVH. NAPLÓ 1906—1911. XV. KÖTET. A t. miniszter ur azt mondja, hogy Csallán vezérőrnagy meghalt. Azt tudom, de mások is ott vannak és egy csomó ártatlan magyar fiút bebörtönöztek, azoknak elégtételt kell adni. Nem elég, hogy a fő bűnös meghalt, az ártatlanul megburczoltaknak, az ártatlanul tömlöczbe zártaknak elégtételt kell szerezni; mert ha mi nem tudjuk megvédeni saját fiainkat, ha a halálra bízzuk, hogy az szolgáltasson igazságot, és ha a halál az egyik főbűnöst elragadta is, a kisebb bűnösök jiedig itt maradnak, és mi örökké a felsőbb hatalomhoz, a halálhoz, véletlenhez folyamodunk, akkor, azt hiszem, igazat fog nekem adni a t. honvédelmi miniszter ur is, hogy ez a honvédség, a melynek hadvezetősége sorában ilyen dirigátorok is szerepelnek, mint a [halál és a véletlen, nem fogja a nagy nemzeti követeléseket kivívhatni. (Helyeslés balfelöl.) Félesztendő telt el azóta, befejezett vizsgálattal állunk szemben, tehát nem lehet arra hivatkozni, hogy a vizsgálat még nincs befejezve. A miniszter urnak félesztendő alatt ideje lett volna, hogy a ház asztalára letegye azokat az iratokat, és ha azokból az iratokból azt láttuk volna, hogy a bűnösök elvették méltó büntetésüket, hogy azok az ártatlanul fogságba hurczolt katonák, a nemzeti érzésükben megsebzett magyar fiuk elégtételt kaptak, akkor azt hiszem, hogy mi, a magyar országgyűlés képviselőházának tagjai egyhangúlag köszönetet szavaztunk volna a honvédelmi miniszter urnak, hogy ilyen erős nemzeti érzéssel, ilyen hazafias akarattal intézte el ezt a felmerült bonyodalmat. De a dolog ugy áll, a honvédelmi miuiszter ur közbeszólásából is megállajfithatom, hogy Csallán vezérőrnagy meghalt, és azt hiszik, ezzel a halállal az ügy egészen rendezve van, hogy azok a sebek, azok a szenvedések, melyek a magyar fiukat vérezték, másnak a halála által orvosolva vannak. Ha a képviselőház határozata annyit sem ér, hogy az utasított miniszter eleget tegyen ennek a határozatnak, akkor engedjék meg, hogy azt kérdezzem, vájjon ez a gyengesége a képviselőháznak megegyeztethető-e a magyar nemzetnek alkotmányos szellemével, megegyeztethető-e azokkal a nagy nemzeti reménységekkel, a melyeket a nemzet a képviselőház működéséhez fűz? Nem kértük mi a honvédelmi miniszter urat, hanem a magyar nemzetnek, ennek a hatalmas egységnek nevében, mint e nemzet képviselői parancsoltuk, utasítottuk, hogy tegye a ház asztalára ezeket az iratokat, hogy meggyőződjünk a saját véreink ügyében hozott igazságszolgáltatásról. Mai napig nem történt ez meg, a szegedi koszoru-afférről még mindig csak annyit tudunk, hogy az egyik főbünös meghalt, és ártatlan emberek súlyosan lakoltak, súlyosan szenvedtek. De hogy egy másik esetet hozzak fel, ott 28