Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-247

416 247. országos ülés Í907 deczember iB-án, szerdán. melytől úgyszólván a közelebbi napokban a mindenki által megkívánt nyugalmat várjuk. Én tehát azt indítványozom, Hogy mihelyt a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot letárgyaljuk, kérjük fel a t. elnök urat. hogy egy legközelebbi ülés napirendjére tűzze ki ezen bizottság megválasztását; addig módja lesz minden pártnak gondoskodni arról, hogy kiket küldjön ki ebbe a bizottságba, (Helyeslés.) Polónyi Géza: Helyes ! Vissza kell vonni az indítványt ! Ezt el lehet fogadni ! Elnök : Kérdem a t. házat, méltóztatik-e az én javaslatomat Szappanos István képviselő ur elleninditványával szemben elfogadni, igen vagy nem ? (Igen! Nem.!) Kérem azokat, a kik elfogadják, méltóztassanak felállani. (Megtörténik.) Többség. Kimondom, hogy a képviselőház elfogadja napirendi javaslatomat és Szappanos István képviselő ur elleninditványát mellőzi. Következnek az interpellácziók. Csizmazia Endre jegyző : Roje Milán ! (Az elnöki széket Rakovszky István foglalja el.) Roje Milán (horvátul beszél). Elnök: Az interpelláczió kiadatik a földmivelésügyi miniszternek. Roje Milán (folytatja horvátul. Felkiáltások: Nem kell magyarázni !) Csizmazia Endre jegyző : Nagy György ! Nagy György: T. képviselőház! (Felkiáltások : Magyarul! Nem lehet horvátul beszélni ! Folytonos zaj és derültség a baloldalon.) Elnök (csenget): Csendet kérek! Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak a helyhez méltó komolysággal tárgyalni az ügyeket. (Helyeslés. Halljuk !) Nagy György: Azt hiszem, hogy a magyar érzés szempontjából itt akármelyikkel bátran fel merem venni a versenyt, azt hiszem, hogyha van valaki ebben a képviselőházban, a ki a horvátoknak, illetve ezeknek a horvátoknak, a kiket pártütőknek tartok, igaz, vérbeli ellensége, az elsősorban én vagyok. Ennélfogva ha tréfának jó is az a kiáltás, hogy horvátul ne beszéljek, de nem tartom ezt összegyeztethetőnek a magyar törvényhozásnak méltóságával, mert én a legelső alkalommal, mikor bejöttem ebbe a házba, azt mondtam, hogy ezt a házat templomnak tekintem, a melyben ihlettel, készültséggel, lelkiismerettel ós tudással igyekszem megfelelni törvényhozói kötelességemnek. (Helyeslés.) S azt hiszem, hogy mikor a székely népnek egy olyan erősen magyar érzésű, ezeréves dicső multu fajnak nagy és súlyos sérelmét akarom most interpelláczió tárgyává tenni, akkor a legkevesebb, a mit kérhetek, az, hogy azon súlyos, robotra való tekintettel, a melyet a székelység a képezés miatt szenved, megfelelő komolysággal legyenek szívesek meghallgatni interpellácziómat. (Helyeslés. Halljuk!) A Székelyföldnek egyik kegyetlen, súlyos robotját, a kepét teszem interpelláczióm tárgyává. A kepe történetében annak jogi természetére nézve hosszú ideig eltértek a vélemények. Egyesek azt állították, hogy a kepe személyes természetű szolgáltatás, s mint ilyen állam megváltás alá nem kerülhet; de később mindinkább az a felfogás érvényesült, az a felfogás jegeczesedett ki, — s ez ma már az általános felfogás az összes, a dologhoz értők között — hogy a kepe a dézsma-szolgáltatással, a papi tizeddel egyforma természetű, s igy az annak megváltására irányuló szabályoknak itt is érvényesülniük kell. A törvényhozás bölcsesége 1848-ban meghozta a XIII. t.-czikket, a melynek 1. §-a parancsolólag, imperative kimondja, hogy (olvassa) : »A papi tized, akár természetben, akár a természetbeni kiszolgáltatás helyett készpénzben teljesíttetett és pedig akár közvetlenül az egyházi rendnek, akár a haszonbérlőknek fizettetett, akár örökös szerződés mellett, akár királyi adomány által szereztetett, ezennel örökre megszüntettetik.« Hasonló intézkedést tartalmaz az egyházi szolgáltatásokra nézve az erdélyi 1848: V. t.-czikk, a melynek 6. §-át lehet alkalmazni a kepére, s az 1848 : XX. t.-czikk. A kepe eredetét kutatva, az ezzel foglalkozók 1804-ig mentek vissza kutatásukban és megállapították azt, hogy a mostani kepézési rendszer a nagyszebeni Generál Gommandonak, Mitrovszky aláírásával 1804. szeptember 20-án kiadott rendeletén alapszik. A rendeletnek lényege az volt — s ma is igy áll fenn a kepe-rendszer, — hogy minden gazda, a kinek 12 kalangya összgabonája terem, bárom kalangya tavaszi és három kalangya őszi kepét tartozik adni, vagyis egyházi szolgáltatásban, egyházi adóban összes terményeinek, összes jövedelmének egy negyedrészét köteles szolgáltatni. Az igazságtalanság különösen abban volt, hogy a kinek 12 kalangyájánál több volt, ha százszor, ezerszer több kalangyája volt is, akkor se volt köteles többet fizetni, hogy tehát nem volt ebben az adóban progresszivitás, hanem inkább a szegény, mondhatnám a legszegényebb osztályt sújtotta, a kiknek összesen 12 kalangyájuk termett. A rendelet értelmében az, a kinek hat kalangyánál több, de tizenkettőnél kevesebb termett a fele kepét fizette, gyalogszeresek pedig osporát. De nemcsak volt e teher, hanem a maga taljességében ma is fennáll. Ez a nagy, igazságtalan, kegyetlen adózás ősidőktől fogva fennállott a Székelyföldön. Többször megkísérhették ennek az adónak eltörlését, igy, hogy a történelemre, a múltra visszamutassak, 1864-ben a nagyszebeni törvénytelen országgyűlésen Lászlóffy Antal indítványára elhatározták a kepe törlését és bizottságot küldtek ki a székelyföldi kepe tanulmányozására. A bi-