Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-235

;•••: 224 235. országos ülés 1907 c tikát csináltuk, kezdeményeztük és vezettük a kormány megbízásából, tudtával és beleegyezésével és midőn visszajöttünk, nem Kossuth Ferencz beszélt itt, hanem Wekerle Sándor és megcsinálták a határzárt és a vámháborut és megtették azt, hogy ellenünk uszitották Szerbiát, jóllehet Szerbiában már akkor nagyon jól megcsinálták a distinkcziót, mert azt mondták, hogy a magyar az magyar, az osztrák pedig az »svába«. Annakelőtte pedig a magyar is svába volt, mert hiszen a magyar most a külföldön hivatalosan mindenütt svába; (Derültség.) mert hiszen nem látja a külföld, hogy más volna a szine, más a képviselete és nyelve, azt pedig a külföldön nem tudhatják, hogy milyen svába a cseh, milyen svába a tót és milyen svába a magyar. (Mozgás a baloldalon. Elnök csenget.) Azzal ők nem is törődnek, hanem ránk bizzák, hogy döntsük el mi magunk között, hogy ki milyen svába. Konstatálom, hogy olyan őszinte, igaz szeretet volt a magyarok és szerbek között; olyan őszinte, tartós lelkesedés és olyan őszinte barátság volt a magyarok és horvátok között, hogy ez alapon olyan hatalmas sereget lehetett volna csinálni — nem háborúra vagy egyébként, de politikai és parlamenti barczokra — hogy minden osztrákkal szemben győzhettünk volna. Holott mik történtek? Először is Wekerle Sándor miniszterelnök ur czáfolta és pedig legélesebben, a koaliczióból ott jelenvolt képviselőknek szerbiai politikáját, beszédjeit. Igaz, hogy a többség soraiból épen olyan élesen feleltünk vissza, de mégis neki volt igaza. Felidézték Szerbiával a vámháborut, de még ez sem volt elég, mert minthogyha mesterségesen szították volna az ellentéteket, előhozták a pragmatikát is. Miért? A vasutasok kívánták, hogy törvénybe legyen iktatva, a t. kormány azonban egyébért is és jórészt csak azért csinálta meg, hogy benne legyen a sztrájkparagrafus, a melyet talán inkább a közúti vasutak kedvéért csináltak, mert hiszen a t. államtitkár ur a javaslaton a legutolsó simitást nem gróf Batthyány Tivadarral, a ki az államvasuti alkalmazottakat képviseli, hanem Jelűnek Henrikkel csinálta meg, a ki a közúti vasutakat képviseli. És az a simítás nagyon is lényeges volt. így áll tehát a dolog. A pragmatikát előhozták részben — nem egészen — más indokokból is, más czélzatokkal is, és olyan időben, midőn a kormány a kiegyezési tárgyalások előtt állt és maga idézte fel ezáltal a harczot. Igaz, hogy felidézték (a horvátokhoz fordulva) önök is, mert hiszen önöknek nem volt arra semmi szükségük, mert a vasúti pragmatika sokkal kevesebbet tartalmaz a magyarság érdekében, — degradálta a magyarságot egészen — mint a mennyit azelőtt rendeleti utón az összes szabadelvű kormányok fentartottak. Kevesebbet tartalmaz azért, mert hiszen a rendeletben azelőtt az állott, hogy vasutasnak csak az vehető fel, a ki zczember 5-én, csütörtökön. a magyar nyelvet szóban és írásban tökéletesen tudja, a mi kizárta azt, hogy horvátot oda fel lehessen venni, a mai törvény alapján kibocsátott rendeletben jjedig csak az áll, hogy »a ki a magyar nyelvet érti«. A miből az következik, hogy a horvátokat egy-két heti praxis után mind fel lehet venni. (Mozgás és ellenmondások.) Igenis fel lehet venni; a magyar nyelvben egy darabig gyakorolja magát mint munkás és azután véglegesítik is. De ezenkívül a vasúti pragmatika sokban feladta a magyarság jogait Horvátországban az egész vonalon. A zágrábiaknak, a horvátoknak tisztkéj>ző tanfolyamot csinált és egyéb konczessziókat adott vasúti és egyéb téren. Hát miért harczolnak akkor önök, mi a sérelmük ? Az a sérelem talán, hogy ez a kormány nem adta oda önöknek azt, a mit akartak? Ez nem sérelem; ez követelés! Sérelem az lett volna, ha elvett volna valami olyant, a mi azelőtt az önöké volt, mert hiszen ez a ház ugy állította fel az obstrukczió elméletét, hogy valaminek a kivívásáért egy kisebbség nem harczolhat, de a sérelemért feltétlenül harczolnia kell. T. ház! »Peccatur intra muros et extra.« De midőn az önök hibáit felsorolom és elmondom, nem rossz-, hanem jóakaratból teszem, mert hiszen mi azt a barátságot nem ugy kötöttük annak idején, hogy mielőtt az osztráktól kivívjuk azt, a mit akarunk, összeveszünk és egymást ütjük agyon, hanem ugy, hogy végigharczoljuk az osztrákkal a harczot, kivívjuk Dalmáczia egyesítését és jó barátságban élünk egymással. Önöknek nem lett volna szabad ezt a barátságot felmondani, amint a kormánynak sem kellett volna felidézni ezt a harczot, nem horvát érdekből, hanem magyar érdekből, mert a kiegyezési tárgyalásoknál vállvetve kellett volna küzdenünk az osztrák ellen. Ekkor nem az volna a kép, hogy a magyar a horváttal marja egymást, az osztrák pedig a markába nevet, hanem a helyzet az lett volna, hogy együttes erővel megverjük az osztrákot. Akkor nem lett volna egyszakaszos javaslat sem és sok minden egyéb nem. Éber Antal : De ön azért akkor is obstruált volna! Lengyel Zoltán: Én nem obstruálok, ne is kívánják azt, mert a mikor obstruálok, nem beszélek, hanem cselekszem és ha cselekszem, akkor olyan az az obstrukczió, a milyet a képviselő ur nem látott, mert akkor még nem volt itt, de hallhatott és írásban olvashatott, mert akkor minden jjarlamenti tárgyalás szünetel, legfeljebb a folyosón veszekesznek, itt benn pedig ökölre megyünk egymásnak. Nem is akarok én obstrukcziót csinálni, sem a t. képviselő uraknak, sem az országnak nem akarom ezt az élvezetet meghozni, mert tapasztaltam, hogy ahányszor obstruáltam eddig, mindannyiszor rosszat cselekedtem. (Zaj. Elnök csenget. Felkiáltások: Most is!)