Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-181

48 De, uraim, ez a törvény a közös országgyűlésnek a törvénye, s nem változtathatta meg az egyezményt; mert az egyezmény csak a 70. §-ban előadott módon változtatható meg, t. i. ugy, a mint létrejött s nem a közös országgyűlésen. Egy nem közös ügyből nem csinálhatott és nem is volt arra jogosult a közös országgyűlés közösügyet csinálni ós kimondani, hogy az állampolgárság közös. Az egyezmény szerint a közös országgyűlésen csak az ez iránti törvényhozás közös, t. i. megálkvpitandók azok a feltételek, melyek alatt az állampolgárság szereztetik és megszűnik. De az egyezmény nem ismeri egy ós ugyanazon állampolgárságot, hanem két politikai nemzetet és két politikai területet különböztet meg, mindegyiket a maga jogaival és a maga törvényeivel, és a maga állampolgáraival. Minél fogva ezek az egyezményi határozmányok nem változtathatók meg olyan egyszerűen az 1879. évi L. törvényczikkel, hanem erre az egyezmény 70. §-ában előrelátott tényezők volnának szükségesek. Ez a követelményünk tehát, hogy a vasúti pragmatikában olyan határozmány vétessék föl, hogy Horvátországban elsősorban honfiainkat legyen szabad alkalmazni, egészen a törvényen alapul, Szterényi urnak az állampolgárságról előadott fejtegetései pedig nem alapos, nem helyes, és nem alapul a törvényen. Én Szterényi urnak igy fogok válaszolni: Az, a mit ő mondott, hogy a legnagyobb előzékenységgel fog a kezünkre járni, ez mi nekünk nem elég. Mi a törvényes elvvel törődünk, mi az akarjuk, hogy ebben a törvényben kifejezetten jusson érvényre a törvényes elv, hogy csakis honiiaink alkalmazandók. S ez nemcsak törvényes elv, hanem kenyérkérdés is. Az, hogy a vasutaknál a magyar nyelv ismerete követeltetik, a kenyér kérdéssel van kapcsolatban, miután honfiaink nem ismerik és nem birják a magyar nyelvet. Ha a törvényben az alkalmazás föltételéül a magyar nyelv ismerete kivántatik, akkor a mi honfiaink az államvasutaknál egyszerűen nem nyerhetnek alkalmazást. Az államtitkár ur még azt mondta, hogy az, hogy a szolgálati pragmatikában a magyar nyelv ismerete kivántatik, nincs ellenünk irányulva. Továbbá, hogy nincs magj^arositási tendencziája, hogy egyátalában nem érinti az 1868-ik évi XXX. törvényczikket, illetve, hogy annak nem prejudikál. Mi ebben a kijelentésben egyátalában nem nyugodhatunk meg. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az állami vasutaknak Horvátországban milyen tendencziája van. Mi ezt mindazok után látjuk. a mi eddig történt nálunk. Legvilágosabban látni ezt onnan, hogy behozattak a magyar iskolák. Itt senki se mondhatja nekünk, még arról a székről sem, a melyről az államtitkár ur beszél, hogy nem áll fönn ez a tendenczia, mig ez a tendenczia valójában fönnáll, és mig ez a horvát nemzet a legérzékenyebben érzi is. Nem elég, ha az mondatik, hogy magyarosítani nem szándékoznak. Ez nem elég, hanem legalább ténynyel bizonyitsák be, adjanak valami jelt arra nézve, hogy ebben ez a tendenczia nem fekszik. Természetes, hogy ezt nehéz megtenni, mig magában a törvényben követeltetik, hogy minden alkalmazottnak magyarul kell tudnia. Mig ezzel a határozmánynyal a törvényellenes gyakorlat beczikkelyezése czéloztatik, és mig honfiaink a vasúti szolgálatból kizáratnak, s addig, a maguk honfiaiknak adnak alkalmazást és keresetet a mi országunkban, addig nem lehet azt állítani, hogy nem áll fönn az a tendenczia, a mely tényleg fönnáll. Továbbá azt mondja Szterényi államtitkár ur, hogy ennek a törvényjavaslatnak egyáltalában nern czélja, hogy a nyelvkérdést megoldja, hanem hogy csak általában a tisztviselők niinősitéséről szól. Azt kérdem én önöktől, uraim, ha ez igaz, a mit Szterényi ur mondott, akkor miért nem engedékenyebbek önök és miért állanak olyan következetesen az ellentétes állásponton és nem akarnak a mi követelményeinkre és a mi álláspontunkra figyelemmel lenni ? Ha csak a minősítés állapittatik meg és szabályoztatik, akkor általában kihagyhatták volna a nyelvkérdést. Mi nem arra törekedünk, hogy összeütközést idézzünk elő, de ne követeljék, hogy azon szép szavak után, melyeket önöktől hallottunk, álláspontunktól elálljunk. Tovább kifogás, hogy itt csak a kvalifikáczióról van szó, hogy ez olyasmi, a mire nekünk nem is kell figyelmet fordítanunk, ez nem áll. Azután van még az az u. n. engedmény, hogy megnyugtatásunkra törvénybe iktattatnék az, hogy semajnyelv kérdése nem érintetik, sem az 1867: I. t.-czikk. Csakhogy ez mind csupa rabulisztika és szofizma. Hogyha mi bele is egyeznénk abba, hogy a képesítés feltételeként megkívántassák a magyar nyelv tudása s a mi elvünk meg legyen óva az által, hogy törvénybe iktattatnék az, hogy az 1868. évi I. törvényezikk azzal nem érintetnék, — akkor mi ezzel épen semmit sem érnénk el, mert az által önök egy törvénytelenül fennálló gyakorlatot szentesítenének, a mely ránk nézve csak szüntelen sértés és kihívás. Ez csupa üres mentegetődzés és ürügy, sehogy sem bocsátható meg önöknek, hogy ily formalitások vagy szofizmák mögé bújnak, csak azért, hogy az állam egységének és a magyar államnyelvnek a theóriáját átcsempészszék, a mi fiainkat pedig kenyerüktől megfoszszák. Azt mondják önök, hogy e törvényjavaslatnak nem az a czélja, hogy a nyelv kérdését döntse el, tényleg pedig mégis eldönti. Az önök táborából hangoztatják azt, hogy a vitás kérdések eldöntése' a regnikorális deputáczió elé tartoznék, mi horvátok azonban ezt a kérdést