Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-185

217 remélhetünk semmit, hogy ők sem remélhetnek a magyar részről semmit, hogy nem remélhetik azt, hogy a törvény és annak rendelkezései végre fognak hajtatni, vagy pedig azt fogjuk-e mondhatni a mi választóinknak : igen, a magyaroknál feltalálhatjuk a megértést, a kellő felfogást, az előzékenységet, csak egy pillanatra merült fel közöttünk nézeteltérés, ez eltartott egy kis ideig, de ezen nézeteltérés nem találta a maga forrását az erőszakban, nem találta a maga forrását abban, hogy reánk akarnak tukmálni valamit, a mi törvénytelen, hanem ez származott pillanatnyi félreértésből és ők hajlandók arra, hogy velünk megbeszéljék a dolgot, hogy megvizsgálják a mi panaszainkat, ők hajlandók a törvénynek és a jognak eleget tenni. Uraim ! Egészen más lesz az, ha mi ilyen érzelmekkel, ha mi ilyen indulatokkal és meggyőződéssel megyünk a mi választóink elé, mintha mint mondám, az ellenkező történik. Ezért appellálok a magas házra és annak tagjaira, appellálok a kormányra, a melyik ezen országgyűlés kebeléből alakult meg. Gondolja meg jól ezen konfliktusok nagyságát, mélységét és kihatását, mely most közöttünk fennforog. Nemcsak az én véleményem az, nemcsak az én társaimnak a véleménye az a ház ezen oldalán, hanem a mi egész nemzetünk véleménye, hogy itt szó van az ő exisztencziájáról, nem a fizikai és materiális, hanem az ő morális exisztencziájáról, arról, hogy dicsőségének, nevének, nyelvéhez való jogának tudatában mint nemzet továbbra is éljen és fenmaradjon. Ebben a kérdésben látja az egész nemzet, mint mondám, a maga szellemi erejét, életét és exisztencziáját, a mely itt kérdésessé tétetik, a midőn olyasmit akarnak rátukmálni, a f/ut rátukmálni nem volna szabad. A mi nemzetünk jól tudja, hogy ezen küzdelem anny' évtizedek óta tart, a mi nemzetünk jól van fölvilágosítva, hogy ebben a küzdelemben sok nemí.eti erő fogyott el, de a mi nemzetünk ebből a küzdelemből mindig épen került ki, ebben a küzdelemban mindig győzött és a maga individualitását soha sem áldozta fel. Nem áldozta fel ezt t. ház, mert feláldoznia nem volt szabad, és ha feláldozta volna, lemondott volna önmagáról, eltüntette volna önmagát. Ezért ezen nyelvkérdés a mi nemzetünkben nagyrabecsültetik és a legfontosabb szerepek egyikét viszi. Valamikor könnyebb volt a helyzet Horvátországban és Magyarországban. Nem merültek fel a nemzetben ilyen vehemens kérdések akkor, a midőn más nyelven tudták egymást megérteni. 1847-ig a mi országgyűlésünkön latin volt a diplomatikus nyelv, 1790-ig önöknél épugy volt; és midőn a mi követeink abban az időben a közös országgyűlésre mentek, latinul beszéltek épugy, mint az önök nemzetének követei is és akkor nem merültek fel olyan konfliktusok, a milyen pl. most fenforog. KÉPVH. NAPLÓ 1906 1911. XI. KÖTET. Akkor ugy egyik, mint másik részről ezt a nyelvet közös nyelvnek tekintették és ez volt azon nagy és erős faktoroknak egyike, a mely lehetővé tette, hogy a kölcsönös egyetértés és unió a horvátok és a magyarok közt annyi száz éven keresztül fenmaradt, mert sohasem került a sor arra a kérdésre, milyen nyelven fognak beszélni és melyik nyelv fog diplomatikus nyelvnek tekintetni. Mindenki csodálkozott, miként lehetett az, hogy Horvátország, amelyik katexochén szláv ország, szövetséget tarthat fenn Magyarországgal, a melyik nem szláv ország, ámbár, mint tudva van, Magyarországon is sok volt a szláv, de Magyarországon mindig a magyar nemzet volt az uralkodó. A múltban ezt könnyen lehetett kiegyenlíteni, a mikor ugy azok, mint ezek latinul beszéltek. De most, mikor ez kérdés, mikor ez a nyelvkérdés vár eldöntésre, össze kellett ütköznünk és — mint már mondám — mikor Magyarország és Horvátország közt az unió legbensőbb volt, kezdődött a viszály, mihelyt a nyelv kérdéséről kezdtek beszélni. Ebből tehát kimagyarázható, hogy milyen nagy és milyen fontos ez a nyelvkérdés. Biztosithatom önöket, t. ház, hogy Horvátországban teljesen meg voltak győződve arról és senki még álmában sem gondolhatta, hogy ez a kérdés valamikor még napirendre kerül. Senki sem álmodhatta, hogy ez a kérdés egyszer s mindenkorra törvényesen nincsen elintézve. Igaz, észlelhető volt Magyarország részéről, hogy arra törekszenek, hogy a magyar nyelv ránk tukmáltassék. De az akkor a magyar kormány-körökben uralkodó kedvezőtlen hangulatnak tulajdoníttatott, az akkori liberális párt hangulatának, mely akkor a kormány rudnál volt. Es akkor azt gondoltuk, hogy ez csak egy időleges hatalom és hogy jönni fog az az idő, a mikor ez a hatalom meg fog szűnni. De a mikor a függetlenségi párt ebben az országgyűlésben többségre jutott s mikor megbízottai és vezérei a kormányra kerültek, akkor bennünk és a horvát népnél feltámadt az a remény, hogy véget érnek mind az előző visszaélések s reményt keltettünk, hogy eljön az az idő, a mely nincsen messze s a mikor meg fogjuk egymást érthetni és a mikor kiegyenlíthetünk mindent, a mi okot adott a Magyarország és Horvátország közt, a magyarok és a horvátok között keletkezett antagoiiizmusra. Akkor meg voltunk győződve arról, hogy ez a nyelvkérdés mindkettőnk teljes megelégedésére fog megoldást nyerni. Az egész horvát nemzet azt tartotta, hog}^ az 1868. évi egyezménynyel egyszer s mindenkorra meg van oldva Horvátországra nézve a nyelvkérdés. Sokat küzdött a horvát nemzet, mielőtt az egyezményt megkötötte és némely szakaszaiban biztosítékot talált a maga számára és egyénisége számára. Ezen biztosítékok közt első volt épen e nyelv kérdése Horvát- és Szlavonország területén. És ezt a biztosítékot látta a horvát nemzet épen az egyezmény 56., 57., 58. és 59. §§-aiban, most pedig egyszerre ezzel az uj törvényjavaslattal elő28