Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-183

123 van, s épen azért indultam is ki erről az álláspontról, hogy a jellegét és jelentőségét és a Horvátország és Magyarország között szabályozandó viszonyokba való mély belenyúlását megindokoljam és bebizonyítsam. Hogy mi igazságos alapon állunk, ennek többek között az is a bizonyitéka, mit már előző szónokaink egyike emiitett, hogy az állami vasutakon az első egyezményi időben kizárólag horvátul jártak el. Ez egy pár évig tartott, s még ma is vannak olyanok életben, kik abban ,az időben Horvátországban állomási főnökök voltak, a nélkül, hogy egy szót is tudtak volna magyarul. A zákány—zágrábi vasúti vonal állott fenn akkor s ezen a vonalakon horvátok voltak alkalmazva, kik egyedül csak horvát nyelven telj esitették a szolgálatot. Csak egy pár évvel rá látott napvilágot az a rendelet, melylyel az követeltetett tőlünk, hogy kezdjenek magyarul eljárni. S miután egyikük sem tudott magyarul, a szegények nyelvtanulásra lexikonokat kendtek beszerezni, hogy a fölebbvalók meghagyásainak legalább némileg tehessenek eleget. Egyikük a sajtóban fel is szólalt, leirván azt a fáradságot és nehézséget, melylyel meg kellett birkózniok, mikor a magyar nyelv ismeretét kezdték tőlük követeim. TJház ! Ez legjobban bizonyítja, hogy az 1868. egyezmény határozmányát akkor jól fogták fel, hogy ugy fogták fel a dolgot, hogy a vasutak közös ügynek tekintendők. Ez legjobb bizonyitéka annak, hogy csak lassanként, még pedig rendeleti utón kapott lábra a törvénytelen gyakorlat és most már odakerültünk, hogy ezt a törvényellenes gyakorlatot törvényesíteni és igazolni akarják. Mikor mi ide jöttünk, összes sérelmeinket nem terjeszthettük elő, nem kezdtük mindjárt, nem kötöttük mindjárt a nagy harangra, hogy az egyezményen annyi sérelem követtetik el és hogy ezek között a vasutakat illető ez a sérelem is foglaltatik. De ezzel még nem szentesitettük és nem ismertük el azt az álláspontot, a mely eddigelé állott fönn és áll fönn, a mint ezt kétségtelenül és világosan bebizonyítottuk, hogy törvényellenes ; hanem vártuk azt az időt, és pillanatot, mikor kölcsönös egyetértéssel és előzékenységgel fogjuk mindezeket a kérdéseket napirendre tűzni és az összes kérdéseket kölcsönös egyetértéssel megoldani. De a mint látszik, t. Ház, mi csalatkoztunk reményünkben. Mi az előzékenység és megértés helyett, mely ezen ügyre megkívántatik, ellenállásra akadtunk, a mely lehetetlenné teszi nekünk, hogy működjünk ugy, a hogy akartunk. Szükséges volna elgondolni, hogy ez a küzdelem hová vezeti ugy az egyik, mint a másik felet, meg kellene fontolni, hogy az az ut, a melyen elindultak, czélhoz vezetni nem fog, mert ha rendszabályok is alkalmaztatnak ellenünk, ha a legerélyesebben is kelnének ki ellenünk és minket szétkergetnének, mindazonáltal ezen a módon nem fog lehetni Horvátországban politikát folytatni. Szükséges, hogy más ut választassák, mely némi egyetértésre vezetne bennünket. Ha a priori záratik ki minden egyetértés, ez nem a mi hibánk és már most kell kijelentenem, hogy ha nem fogunk megfelelhetni azoknak az eszméknek, a melyekkel ezen t. Házba jöttünk, akkor mi ezen t. Házból távozni fogunk. Kérek, elnök ur, egy pár perez szünetet. Elnök : Az ülést 5 perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. Tessék folytatni. Zagorac István : T. ház ! Miután a t. ház nem engedte meg, hogy abban az irányban beszéljek, a mint ezt szándékoltam, ennélfogva még csak egy pár szóval fogok ügyet vetni egynémely dologra és ehhez képest rövidre fogom a beszédemet. Mindenekelőtt azt mondom, hogy az, a mi részünkről ezen pragmatikában kifogásoltatik, az első és a legfőbb a nyelvi kérdés, a másik kérdés pedig honfiainknak a közös hivataloknál, különösen pedig a vasutaknál való alkalmazását illeti. Ez a horvát-magyar egyezménynek a 46. §-a, a melyről részünkről szintén elég szó esett és mely ezen törvényjavaslattal ki akar játszatni és kijátszatnék annyiban, a mennyiben horvát honfiaink az állami vasutakon nem volnának alkalmazhatók, ha a magyar nyelvet nem bírnák. A mint mondtam, a mi a nyelvi minősítést és annak követelményeit illeti, semmi kétség sem foroghat fenn és fönforGgnia nem szabad, arra nézve, hogy azt az egyezmény teljesen megoldotta és hogy erről tovább szó nem lehet és hogy a hivatalos nyelv Horvátország területén csakis a horvát nyelv lehet és kell is lennie. E szerint a javaslat szerint a horvát-szlavon-dalmátországi illetőségű honfiainknak mindenekelőtt magyarul kellene tanulniok, ha hazájukban, Horvát-Szlavonországok területén akarnának alkalmazást nyerni, kenyeret keresni. Hogy mi ebbe nem nyughatunk bele, nem is szabad belenyugodnunk és nem is fogunk belenyugodni, erről hosszasan beszélnem nem kell, mert ez határozottan ellenkezik az egyezmény intézkedéseivel, különösen a 46. §-szal. Azon gyakorlat ellen, a mely manapság Horvátországban a közös hivataloknál való alkalmaztatás tekintetében fennáll, annyiszor protestáltatott, annyiszor kifogásoltatott ez, hogy 1884-ben is, a mikor összejöttek a regnikoláris deputácziók, egyike a legsúlyosabb sérelmeknek az volt, a mely a honosok alkalmaztatásának a közös hivataloknál való mellőzésére vonatkozik. És ez ugyanaz, a mi szoros kapcsolatba hozatik a nyelv kérdésével, mely ezen törvényjavaslatban kifejezésre jut. Nem akarták a horvátokat alkalmaztatni azért, mert nem akarták a horvát nyelvnek azt a jogot megadni, a mely őt megilleti. Ha a horvát nyelvnek a törvény szerint őt megillető jogát megadnák, akkor bizonyára horvátokat alkalmaztatnának. Mikor Deák 1868-ban az egyezmény alkotása alkalmával azt mondotta, hogy a magyarok nem 16*