Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-179

488 delkezéssel Horvát- és Szlavonországban a magyar nyelv mondatik ki hivatalos nyelvnek azért, hogy a vasutak Horvátországban magyar pénzen lettek épitve. Ezt, uraim, már megczáfoták igen jól az előttem szóló barátaim. Én csak egyre akarom figyelmüket kiterjeszteni. Most épitendő lesz a Racsa—Vukovár—Síd vonal, a mely körülbelül 6 millió koronába fog kerülni. Ezen költség fedezésére 400.000 koronát fog adni Szerem vármegye, 400.000 koronát a péterváradi vagyonközség, 580.000 koronát a határőrvidéki beruházi alap és — az állami hozzájárulás csak 720.000 koronát tesz ki. A mi mellett nem szabad elfelejteni, hogy ebben a 720.000 koronában horvát pénz is van. (ügy van !) De hagyjuk el ezt. A mi követelésünk és álláspontunk védelme arra van alapitva, hogy Horvátország az államnak minden atributumával bir. Ezek az atributumok, jelesül a külön terület és a külön politikai nemzet, benfoglalvák a horvát-magyar egyezmény 2. és 59. §-aiban. Nem szenved kétséget, hogy minden államnak megvan a kizárólagos joga az állam nyelvéhez. Erre alapitjuk mi is a mi követeléseinket. (Zaj. Egy hang : Ülj le ! Ülj le !) Látom, az urak már türelmetlenek. T. ház ! Befejezem beszédemet, hivatkozva az önök nagy emberére, az önök lelki vezérére, Kossuth Lajosra, (Felkiáltások: Éljen!) a ki »A magyarok szabadelvüségéről a nem magyar ajkú lakosokkal szemben« czimű munkájával, a mely a pozsony-lipcsei kiadásban 1881-ben jelent meg, »Neue Schriften« czimű 20. munkájának 151 oldalán ezeket irta Horvát-, Sziavon- és Dalmátországokról (olvassa) : »Ezek a királyságok több mint hat évszázadon át egyesitve voltak a magyar koronával és partes incorporatae-k-nek neveztettek, de azok szövetséges államoknak tekintettek. (Bundesstaaten) Ez utóbbi körülménynek köszönhetik a horvátok és a szlavonországiak, hogy ők voltak a délszláv törzsök közül az egyedüliek, a kik a szabadságot szakadatlanul élvezhették és a kiknek volt alkotmányos kormányuk.« Továbbá ugyanezen műnek 152-ik oldalán azt mondja (olvassa) : »Az ő (Horvátország) állami exisztencziájuk jeléül küldtek ők képviselőket a főrendiházba is. Azonkívül volt Horvát-Szlavonországnak külön saját országgyűlésük, saját nemzeti önkormányzatuk és velünk szemben a mienkkel egyenlő külön politikai nemzeti exiszteneziáról tanúskodott és épen oly egészséges nemzetiségről.« Ezt azok kedvéért, illetve azoknak idéztem válaszképen, a kik téves felfogás alapján azt akarnák, hogy Horvátország Magyarországgal állami egységben legyen, avagy hogy Horvátország Magyarországnak alárendelve vagy magyar tartomány legyen. T. ház ! Ha már emlékezetükbe idéztem egy nagy emberüknek a szavait és figyelmeztettem önöket arra, hogy milyen az ő véleménye Horvátországról, engedjék meg, hogy figyelmeztessem még egy nagy eszméjére, t. i. az u. n. dunai konfederáczióra. Erre az eszmére gondoltunk mi akkor, mikor Fiúméban előkészitettük és létesitettük a fiumei rezolucziót. Erre az eszmére gondolunk mi ma is. De még sokkal inkább gondolunk azon eszmére, mely nekünk a jelenban sokkal szükségesebb : és ez az eszme a magyarok és a horvátok közti testvériesség eszméje, épen azért, mert ez az egyetértés, ez a testvériesség szivünkön fekszik, azért igyekszünk is, hogy viszonyainkat megvilágitsuk és hacsak lehet a kölcsönös egyetértéshez el is jussunk. T. ház ! De még valamire akarom önöket figyelmeztetni. Addig, mig utóbbi időben Horvátországban a magyarokkal való egyetértés és testvériesség hirdettetett, addig a mig mi e miatt bizonyos oldalról hazaárulással bélyegezve lettünk, más oldalról meg az államhatóság ellenünk izgatott, — addig Magyarországban a vezérpolitikusok vagy nem akarták, vagy nem voltak képesek ezen egész év íotyama alatt népszerüsiteni nemcsak az egyetértés és a testvériség eszméjét, hanem még a mi alaptörvényünket, a horvát-magyar egyezményt, sem. Hogy ha ez korábban történt volna meg, akkor nekünk most nem kellene bizonyítanunk álláspontunknak a jogosultságát és helyességét. Nem fordultak volna elő azok az inczidensek, a melyek, sajnos, a közelmúlt napokban, sőt ma is, előfordultak. T. ház! Nem fogok tovább erről beszélni, hanem beszédem végén eszükbe akarom juttatni azt, a mit az 1859. évi október 27-én tartott Kazinczy-féle ünnepély alkalmával a magyar akadémia elnöke, Dessewffy Emil mondott (olvassa) : »Semmi áron nem szabad a haza iránti szeretetünkről megfeledkeznünk, sem a jövőbe vetett reményünkről s a szent és igaz ügyünkbe vetett hitünkről.« Uraim! Ezen szavakat mi is szemeink előtt tartjuk. Semmi áron nem feledkezünk meg a haza iránti szeretetünkről! Semmi áron nem mondunk le azon jogunkról, mely a horvát nemzetet nyelve tekintetében Horvátországban megilleti. (Vgy van ! ügy van !) Ezért el fogunk követni mindent, hogy nemzetünknek ezt a szentségét megvédjük. E végett szólaltam fel én is és a midőn társaimmal együtt bebizonyitottam, hogy ezen törvényjavaslattal a horvát népnek Horvátországban nyelvének a használatára való joga csorbittatik, befejezem beszédemet a következő inditványnyal (olvassa) : »Inditvány. Azon indoknál fogva, hogy a tárgyalás alatt álló és a vasúti szolgálati pragmatikáról szóló törvényjavaslat oly rendelkezéseket tartalmaz, melyek az 1868. évi XXX., illetve az 1868. évi I. törvényczikkek értelmezése és alkalmazása tekintetében vitás kérdést képeznek : tekintettel arra, hogy ugyanezen törvényczikkek 70. §-ának rendelkezése szerint az azokban beczikkelyezett, a magyar királyság és horvát-szlavón királyság közötti kiegyezés megváltoztatása más utón nem történhetik meg, mint a mily módon az létrehozatott, t. i. mindama tényezők közre-