Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-168

39 mert csak ezeknek keletkezéséből érthetik meg és foghatják föl, jogosult-e a mi álláspontunk, s hogy Horvátország, midőn azt keresi, a mit most kivan, valóban a maga jogát keresi-e. Ebben a törvényben, mely két egyenjogú faktornak szabad egyezkedéséből keletkezett, s melyet, mint alaptörvényt fogadott el a maga részéről ugy a magyar, mint a horvát országgyűlés, kifejezetten el van ismerve, hogy a horvát és sziavon királyságok politikai nemzetet képeznek, saját külön területtel, belügyeikben pedig saját törvényhozással birnak és saját külön kormánynyal. Ezen kiegyezésben, mint ezen elvnek szükségképeni folyománya ki van kötve és meg van állapitva, (Zaj. Elnök csenget.) hogy a horvát, sziavon és dalmát királyságok határain belül, azok egész területén az összes nyilvános közegeknek nemcsak az autonóm, hanem a közös közegeknek is, hivatalos nyelvéül kivétel nélkül a horvát nyelv állapittatik meg, s ennek megfelelően minden nyilvános szolgálatban a horvát királyság fiai alkalmazandók. Iiyen rendelkezés hiányában nem érne semmit a külön individualitás és a külön területiség elve a horvát királyság részére és enélkül Horvátország sohasem állott volna rá erre, a kiegyezésre. (Ugy van! Helyeslés jobb felöl.) Én uraim, sem annak az alapelvnek melyen a kiegyezés nyugszik, sem egyes rendelkezéseinek teoretikus fejtegetésébe nem bocsátkozom, hanem csak azon rendelkezéseire szorítkozom, melyek a nyelvre, és horvát honosainknak nemcsak az autonóm, hanem a közös szolgálatban való alkalmaztatására vonatkoznak, mert épen ezen kérdés miatt támadt a konkrét esetben az előterjesztett javaslat folytán vita köztünk és a magyar kormány között, és mert épen ez a kérdés képezi 1790-től kezdve a mai napig a Magyarország és Horvátország közti jó viszony megzavarásának okát. (Ugy van!) Én megvagyok győződve, hogy ha a magyar királyság és a horvát királyság között a nyelv kérdésében fenforgott nézeteltérés a gyakorlatban oly módon oldatott volna meg, a mint az a papiron elhatároztatott, és pedig a kiegyezési törvényben, hogy ma egész más viszonyok közt volna nemcsak Horvátország, hanem Magyarország is. Fájdalom azonban, mi a kiegyezésnek világos szavai daczára épen a nyelvkérdés tekintetében mutatis mutandis ugyanabban a helyzetben vagyunk, a melyben voltunk száz és több évvel ezelőtt. Mi uraim ma sem vagyunk felmentve az alól a kötelesség alól, (Zaj. Elnök csenget.) hogy védekező álláspontot foglaljunk el nyelvünk sérelmeivel és azon törekvéssel szemben, hogy fiaink elől elzárassanak az ajtók a közös közegeknél való nyilvános szolgálat tekintetében, ugyanazon okoknál fogva, melyek . száz és több évvel ezelőtt megakadályozták, hogy egymás közötti viszonyuk megszilárduljon és megállapodjék, és a melyek ezt mai nap sem engedik meg; s ha ebben az irányban néha szünet is állott be, ez fájdalom, csak rövid ideig tartott. (Zaj. Elnök csenget.) Hogy beigazoljam, miszerint valóban igy áll a dolog, nem fog ártani, ha ma, ebben a vitában, mely az előterjesztett javaslat tekintetében fenforog, feltüntetem mindezeket a jelenségeket; jó lenne, ha ezekből valamit tanulnánk is. József császár halála után annyira elfogta a horvát nemességet a félelem, hogy a korábbi idők vissza fognak térni, hogy azt tartotta, hogy a bécsi kormány ellenében a védelmet a Magyarországgal való minél szorosabb kötelékben fogja megtalálni. Horvátország legeszesebb, leghazafiasabb férfiai jövő boldogságukat egyedül a magyarokkal való minél szorosabb kötelékben keresték, és egyedül azért, a nélkül, hogy elvesztették volna a saját jogukban való hitüket, a mi őseink 1790-ben szorosabban csatlakoztak Magyarországhoz. De mindezen reményük csakhamar halványodni kezdett. Még abban az évben határoztatott el, hogy az országgyűlés tárgyalásaiba és a magyar korona országainak minden hivatalaiba a magyar nyelv vezetendő be ép ugy, a mint az előbbi kormányzat alatt a német nyelv volt bevezetve. (Halljuk.) A horvát képviselőknek csupán az engedtetett meg, hogy a jövőre is latinul beszéljenek, s hogy utasitásaikat latin nyelven olvassák fel. Ez ellen a horvátok mindenekelőtt a horvát országgyűlésen tiltakoztak 1790. év szeptember elsejei deklarácziójukban, kijelentvén legünnepélyesebben, hogy ezzel a határozattal a magyarok a horvátokat minden állami ügyekből kiszorítani kivánják; s a mennyire súlyos volt a király zsarnokoskodása a német nyelvvel, ép oly súlyos lehet ilyen zsarnokság a szomszédos Rendek részéről; az ő akaratuk ellenében erre őket senki sem kényszeritheti, mert. a ki megengedi, hogy idegen, ismeretlen nyelv rákényszeríttessék, az valóságos rab, (Ugy van! Elénk helyeslés jobbfelöl.) Midőn a 8. §-ról, mely a fenti rendelkezést tartalmazta, a közös országgyűlésen megkezdődött a tárgyalás (1790. szeptember 8-án), Erdődy Iván horvát bán határozottan és méltóságteljesen verte vissza ezt a támadást, kijelentvén, hogy ily módon a két királyság közt viszály támasztatik, mert majd egyik, a másikra akarja a törvényt ráerőszakolni. A bánt a leghatározottabban támogatta Vrhovacz Makso zágrábi püspök, a ki az országgyűlésen kijelentette, hogy mennyire igazságtalan és méltatlan egy olyan államban, a hol többféle nép lakik, ha az egyik nép a másikra ráakarja a nyelvét erőszakolni, s hogy ezen törvénynyel a horvátokat az állami ügyektől eltávolitják. Nem csoda, ha e miatt Horvátországban a közvélemény el volt keseredve, mert belátta,