Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-171

171. országos ülés 1907 június 10-én, hétfőn. 123 azt joggal elvárhattuk volna. Merem állítani, hogy Magyarország és a magyarság mindig fájó szemmel nézte azt, hogy azoknál, a kik a legközelebb állanak hozzája s a kiket testvérnemzetnek tekintett mindig, az elhideg ülésnek és gyűlöletnek tárgya volt. (Igaz ! ügy van ! balfelől.) Ha most is igy van, mikor pedig ez a rezoluczió létrejött, a melyről utóvégre senki sem tudja, hogy mi az, — csinálta Polónyi, Supilo, Batthyány, a vezérlő-bizottság, de a kit kérdezek, tisztán és határozottan megmagyarázni sohasem tudja, hogy miben áll, de mi elfogadtuk, mert azt hittük, hogy vezéreink, vezető embereink igyekeznek olyan megállapodást létrehozni, a mely kielégíti mindkét felet, — ha azt látjuk, hogy most is olyan tűzzel mennek neki a kérdésnek nem t. képviselőtársaim, hanem lent Horvátországban, hogy szóvá teszik, hogy a magyar zászlót kitűzzék-e a király jubileuma alkalmával, vagy ha végigmegy az ember Horvátországon és látja, hogy mégis esak alvó tűz az, akkor azt kívánni tőlünk, bogyónként adjunk olyan jogokat és lemondjunk olyanokról, a melyeket megtartani a saját szempontunkból kötelességünk, nem lehet. Ezek a kérdések nem olyanok, a melyeknek egyikét vagy másikát ki lehetne ragadni és önként megoldani; ez egy komplexus. A mint én a magyar nemzetet és képviselőtársaim gondolkozásmódját ismerem, merem állítani, hogy ha mi tudnók, hogy a magyarság iránti közeledés, a magyarság iránti szeretet, beosülés bennük őszinte, ha ennek példáját adták volna, hogy ha mi nemcsak gyűlöletet láttunk volna arról az oldalról és nemcsak lenézést, megvetést és ellenünk való agitálást, akkor sokkal tovább tudnánk menni és önként s természetünkből kifolyólag keresnők a módokat, hogy megadjuk, a mi lehetséges, hogy a megértés. az egyetértés meglegyen. De addig, mondom, a mig ilyen szimptómákat látunk, ne csodálkozzanak t. horvát képviselőtársaink, ha félünk jogainkból odaadni és többet átengedni nekik. Ha szeretetet tapasztalnánk, meg tudnók oldani a kérdést egész komplexusában, mert akkor az egyezkedésnek meg volna a bázisa a kölcsönös bizalomban és meg tudnánk egyezni arra nézve, hogy az egyik ad ebből, a másik enged a másikból és össze tudnók egyeztetni mindkét nemzetnek érdekét. De ez lehetetlen akkor, ha olyan dolgokat látunk, a mik nem rég történtek, például Raguzában, a hol nem rég jártam és részt vettem Bianchini választóinak egy gyűlésén, a hol felhozták a választás előtt pár nappal, hogy Horvátországban már az iskolák tekintetében milyen eredményeket ért el a rezoluczió, felhozták, — mert akkor kürtölték a lapok — hogy a magyaroktól melyen eredményeket nyertek a vasutak kérdésében és volt nagy éljenzés és dicsőítés, s a mikor a rezoluczionisták kijöttek, a nép éltette Horvátországot Csehországot, Oroszországot, de a magyarokról egy szó sem volt. Ott azok mindent elszámoltak és javára irták a rezoluczió pártjának, de nem akadt egy ember sem, a ki azt mondta volna, hogy ime, a magyarok közelednek hozzánk, egy éljennel honoráljuk vagy felemlítsük, csak azt nézték, mit tudnak a rezoluczió javára elkönyvelni és éltették Oroszországot és Csehországot. Bocsánatot kérek, ilyen körülmények között csakugyan a legokosabb az az álláspont, a melyet a kereskedelemügyi miniszter ur kifejtett, hogy gondoljuk meg, hogy ezek nem olyan kérdések, a melyeket egyoldalulag lehet megszoritólag vagy kitérj esztőleg értelmezni, mert a mi az egyiknek joga, az joga a másiknak is, és hogy ezeket csak békés megértés és testvéries együttérzés utján lehet megoldani, de ha kiragadunk egyes dolgokat és egymásra rontunk, ezáltal a visszavonás politikáját és magját hintjük el. (Helyeslés.) Jegyezzék meg horvát testvéreink, hogy közülünk senki sem zárkózik el attól, hogy Horvátország évszázados jogait, barátságát, becsületes, hazafias magatartását akkor, a midőn a haza veszélyben van, elismerje, különösen nem zárkózik el attól, hogy a történelmi példákra figyelemmel legyen, a melyek a múltban közöttünk az összetartozás érzését erősítették. Senki sem kívánja azt, hogy ezek kitöröltessenek a történelemből és emlékezetből, de viszont, ne vegyék rossz néven, ha példát kérünk arra, hogy nem a jogi eladás terén, de a társadalmi és politikai érintkezés terén, testvérnemzettel állunk szemben és nem visszaélésre használják fel azokat a jogokat, a melyeket átengedünk, hanem arra, hogy Szent István koronájának országai egyformán nagyok és hatalmasak legyenek. (Élénk helyeslés.) (Az elnöki széket Rakovszky István alelnök foglalja el.) A közhivatalok fogalmáról kellene beszélni. Hát én, bevallom, azon az állásponton vagyok, a melyen Vázsonyi Vilmos t. képviselőtársam. Én is ugy látom a közhivatalnok fogalmát, daczára a jelentéseknek és a felszólaló képviselő urak azon megvilágításának, hogy ez nagy dolog, hogy ime, most nemcsak büntetőjogilag közhivatalnok, hanem közhivatalnok az egész vonalon, mondom, én ezt az egészet a Danaidák ajándékának tekintem. Azért, mert szép az az elv, hogy a sikkasztások, megvesztegetések elkövetőivel szemben, szóval, a kik bűnt követnek el, a legszigorúbb mértéke a büntetésnek sem elegendő, de azzal szemben, a ki kötelességét teljesiteni vagy nem tudja, vagy nem akarja, ez nem érvényesülhet. Az elv igen szép, de a gyakorlati életben egy ilyen üzletágban, a hol napi üzleti dolgok fordulnak elő, a hol jegyadásnál fordulhat elő egy tévedés, a hol az élet ezerféle ága-boga folyik össze, a hol sok kisember van, alkalmazott, bakter, konduktor, vonatkísérő, málházó, hogy az mind közhivatalnok legyen, nem helyes. Hiszen nekünk most is annyi hivatalos személyünk van s azután most én azt a villamos vasúti kalauzt, azt a kis gyermeket, a ki a sínpárt igazgatja, hogy én azt mind közhivatalnokként tiszteljem s vele szemben a jogok és kötelezettségek tekintetében olyan szigorú mértéket állítsak 16*