Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-145

U5. országos ülés 1907 április 22-én, hétfőn. 379 eltöröltetik, akkor még mindig fenn fog állani ez a javaslat mint törvény. Szervezeti hibának tartanám, hogy ebben a törvényben oly tör­vényre hivatkozunk, oly törvénynek szakaszát értelmezzük, a mely törvény minden valószínű­ség szerint el fog töröltetni, (Mozgás a középen.) és akkor hiba fog előállani, hogy törvény, a melynek paragrafusát itt értelmez­zük, az már nem áll fenn, mig értelmezése még fennáll. De azért is helytelen . , . Elnök: Bocsánatot kérek, az 1868:XLIV. t.-cz. 14. §-a ma még fennáll, ne méltóztassék azt mondani, hogy nem áll fenn. Bozóky Árpád: Én a jövőre vonatkozólag mondom. Egy hang (a középen): Próféta! Bozóky Árpád : Másodszor, t. ház, a nemzetiségi törvényt a hány ember van, annyiféleképen értel­mezi. Másféleképen értelmezik a nemzetiségek és másféleképen értelmezzük mi. Kérem, mikor a tör­vényhozás joga szuverén, akkor, mikor mi csinál­hatunk most egy helyesen és minden tekintetben értelmes paragrafust a magyar nyelv tanítására vonatkozólag, mert módunkban van, senki ben­nünket a tekintetben nem korlátozhat . . . Goldis Lászlő: Hát a józan ész ? Bozóky Árpád: ... nem tartom helyesnek, hogy a kétes értékű nemzetiségi törvényre hivatkoz­zunk. Másodszor, annak a 39 évnek története, a mely a nemzetiségi törvény meghozatala óta elmúlt, megtanított bennünket arra, hogy vége kell hogy legyen annak a túlságos jóhiszemű, túlságos humánus, túlságos gavalléros eljárásnak, a melylyel eddig a nemzetiségi kérdést kezeltük. Ha továbbra is a szerint érvényesítjük a magyar állami szempontokat a nemzetiségi izga­tókkal szemben, hogy dotáljuk-e a pópát, a taní­tót, hogy a gyermekeknek bizonyos százaléka magyar anyanyelvű-e vagy pedig nem; — meg­jegyezve itt mellesleg azt is, hogy azt, vájjon magyar anyanyelvű-e a gyermek vagy nem, szintén az oláh pópa fogja megállapítani az ő kénye-kedve szerint — ha ilyen gyengék vagyunk a nemzetiségi aspirácziókkal szemben, a mikor minden napnak a története arról tesz bizony­ságot, hogy ez óriási veszedelem: akkor ma már nem látom megindokolva azt a gavalléros, azt a túlságos szentimentális eljárást, a mely a nem­zetiségi törvénynek 1868-ban létet adott. T. képviselőház ! Azok után, a miket Bethlen István gróf képviselőtársam a múltkor és én a 12. §. tárgyalásánál elmondottunk, ehhez a szakaszhoz vagyok bátor még az életből néhány esetet felhozni, annak illusztrálására, hogy nem szabad nekünk a magyar nyelv tanítása tekin­tetében olyan bizonytalanoknak, olyan gyen­géknek lennünk, mint eddig voltunk. Nem rég az alvinczi kerületben jártam. Alvinczen állami iskolák vannak. Azelőtt oláh felekezeti iskolák voltak, de ezeket államosították. Ott öt tanító tanit az állami iskolában, és Alvinczen ma már — hála Istennek — nincsen felekezeti, már t. i. oláh felekezeti iskola. Egy hang (halfelöl): Maniu kerülete. Vlád Aurél: Még tízszer is megválasztják! Bozóky Árpád: Meggyőződtem arról, hogy az állami iskolába járó oláh gyermekek meg­tanulták a magyar szót. Alvinczhez egy közeli kis község, Sibisán is tartozik. Fábry Károly: Sebesnek hívták azt! Bozóky Árpád: Épen ez a Sibisán Maniu t. képviselőtársamnak fő hadifészke, onnan szokta a választási mozgalmat intézni. Ez a Sibisán iskolai tekintetben is Alvinczhez tartozott, azonban miután a sibisáni gyermekeknek be kellett jármok Alvinczre és ez rájuk nézve kényelmetlen volt, ezelőtt három-négy évvel a sibisániak kérték az államtól, hogy az öt tanító közül egyet tegyenek ki Sibisánra. Megjegyzem, hogy addig, mig a sibisáni gyermekek bejártak Alvinczre, ők is szépen megtanulták a magyar nyelvet; azonban az állam nem tett ki egy tanítót Sibisánra, és azért ott ismét felállították az oláh felekezeti iskolát. Minden esztendőben fogadnak tanítót 50—60 forintért, a ki hogy vállalja, és azoktól a tanítóktól, a kik ma Alvinczen tanítanak, értesültem, hogy azok a sibisáni gyermekek ma már nem tudnak egy árva szót sem magyarul. Ennek természetesen az az oka, mert nem vigyázunk arra, hogy a tanitó tudja a magyar nyelvet, nem vigyázunk arra, és ugy látszik nem is akarunk arról tenni, hogy a tanító, ha már esetleg tudja a magyar nyelvet, akkor magyar nyelven is tanítsa a gyermekeket. A múltkor a kunszentmártoni országos vásáron egy oláh emberrel találkoztam, Pop Milutinnak hívják, már nem tudom, melyik községben lakik, de azt tudom, hogy Rézbányá­hoz tartozik. Valamelyest tud magyarul. Be­széltem vele sokáig, és azt mondotta: nagyon szeretné, hogy az ő gyermekei megtanuljanak magyarul, mert látja, hogy ebből neki haszna van. (Felkiáltások balfelöl: Mindenki ugy van vele!) O is különb ember a többi oláhnál épen azért, mert tud magyarul. Rézbányán és a közeli községekben összevásárolja az oláhok által készített dézsákat és egyéb czikkeket olcsón és jutányosán, s azokat azután az Alföldön jő áron eladja; még az oláhok is urnak szólítják a rézbányai vásáron. Azt mondotta, hogy az ő falujában nincsen magyar iskola, és azért, hogy a gyermekei megtanulja­nak magyarul, fiait és leányait beadta Réz­bányára és fizet érettük. Én, t. képviselőház, egyéb tekintetekben is foglalkoztam e kérdésekkel. Jártam több oláh helyen és saját tapasztalataim alapján meggyőződtem arról, hogy az oláh nép igenis kívánja, hogy az ő gyermeke megtanuljon ma­48*

Next

/
Oldalképek
Tartalom