Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-133

133. országos ülés l'JU7 április Ü-án, szombaton. 61 eszme nem lesz harczi jelszó, hanem annak égisze alatt testvéri szeretet és szabad fejlődés fog ural­kodni. A törvényjavaslat 19. §-a előírja, hogy a nem magyar tannyelvű elemi iskolákban a nemze­tiségi ifjaknak olyképen tanítandó a magyar nyelv, hogy a gondolataikat magyarul érthetően tudják kifejezni. (Mozgás.) Egy hang (a középen): Mint az egyetemi professzorok ! (Halljuk ! Halljuk !) Elnök : Csendet kérek ! Manojlovics János: Tudvalevő dolog, hogy a közoktatásügyi bizottság ezen szakasznál túl­liczitálta a miniszter ur hazafiságát és az »ő élet­czéljának megfelelőleg« ismérv elhagyásával egy­szerűen maga a bizottság ráczáfolt azon a magyar nyelv tanítása mellett felhozni szokott érvre, hogy a nem magyarságnak saját érdekében kell magya­rul tudni. T. ház ! A jelen törvényjavaslatot pedagógiai szempontból bajos bírálni, mert ez nem pedagógus­nak pedagógiai, hanem politikusnak politikai munkálata. A magyar nyelvnek ilyen mérvben és oly módon való tanításával szemben, a hogy az kon­templálva van, fő aggodalmam, hogy veszélyez­tetve van az ifjúság harmonikus nevelése. Az általános elemi ismeretek elsajátítása itt nem önczél, hanem nagyjában csak eszköz a magyar nyelv tanítására. Háia isten, túl vagyunk most azon a felfogáson, hogy ma a jogrend csak a népek sötétségben tartásával tartható fenn, ellen­kezőleg, csak a népnek legnagyobb mértékben való felvilágosításával biztositható a haladás a ter­mészetes fejlődés utjain. (Zaj. Elnök csenget.) Minél mélyebben van a föld mélyébe zárva a tüzes láva, annál irtózatosabb erupczióval tör magának utat felfelé. Oly forradalmak, mint a milyeneket a szomszéd országokban látunk, csak ott fordulhat­nak elő, a hol a nép lelkét és elméjét az éj leple borítja. Ily nép néma, de ha egyszer megszólal, összedőlnek Jerikó falai! Mi, t. képviselőház, nemcsak nem ellenezzük a magyar nyelv tanítását, sőt ellenkezőleg, szeret­jük, ha népünk megtanul magyarul. A mi népünk pl. oly helyen, a hol más nemzetiségek is laknak, elsajátítja azok nyelvét s nem szokatlan, hogy írni olvasni nem tudó földmives 3—4 nyelvet beszél; megtanulja nem az iskolában, hanem az élet isko­lájában. Ara legyen az iskola is a nép segítségére a nyelv elsajátításában, de a nyelvtanulás ne legyen akadálya az általános elemi ismeretek elsajátí­tásának. Jelen törvényjavaslat következménye­képen azonban én népünk szellemi hátramara­dottságát, pozitív tudásának csökkenését látom és azt, hogy népünk ekkép korlátoltabb gondo­latait nemcsak magyar nyelven nem fogja tudni szabatosan kifejezni, hanem egyetlenegy nyelven sem. A ki a népiskolában pedagógiai elve­ket kivan érvényesíteni, a ki Jan Amos Komenski, Pestalozzi és Diesterweg nagy szellemeivel össze­ütközésbe jönni nem akar, az anyanyelven való oktatást az iskolából nem küszöbölheti ki. Már pedig az anyanyelven való oktatás — az okta­tásnak »elismert« legtökéletesebb módja — nálunk csak kegyelemből ideig-óráig »tűrt« metódus. Mi a magyar nyelv megtanulása felé irányzott törek­vést nem ellenezzük, de igenis ellenezzük azt, hogy a magyar nyelv megtanulása mint eredmény, a nem állami népiskolák létének conditio sine qua non-ja legyen. Annyi tantárgy mellett, a melyek magukban véve is a gyermekek túlterheltsége folytán vagy redukálandók lennének, vagy a modern államok mintájára hat évről nyolczra lennének megosztandók, még azt is megkövetelni az elemi iskolától, hogy egy nyelvre tökéletesen megtanítsa a gyermekeket, nem egyéb, mint oly feltételhez kötni a nem állami iskoláknak létét, a melynek ők megfelelni nem képesek, szóval, ez is gróf Csáky szavai szerint: az álla­mosításnak egy burkolt neme. Mindez csak azért történik, mert önök abban a tévhitben vannak, hogy a hazaszeretetnek ter­jesztése csakis a magyar nyelv terjesztésével érhető el, hogy a magyar nyelvnek terjesztése, térfoglalása egyúttal a magyar állameszmének is térfoglalása, hogy hazafi csak oly magyar állampolgár lehet, a Id magyarul beszél. Ezen tévhit illusztrálására bátor leszek egy uti élményemet elbeszélni. Pár évvel ezelőtt külföldi útra indulva, fel­szálltam a túlzsúfolt gyorsvonatra. Internaezio­nális társaság volt együtt. Volt egy Amerikába kivándorló bolgár és egy bulgáriai örmény család, volt ott egy georginiai orosz hadseregben szolgáló katonatiszt nejével, a ki kisorosz származású. Én útközben felkértem örmény útitársamat, irjon be valamit a naplómba örményül. 0 kérésemnek megfelelt és irt is a naplómba. Ezt nem értvén, megkértem azután bolgár útitársamat, hogy irja meg ugyanezt bolgár nyelven: >>Moo milo ote­csesztvo* — »Én édes hazám !« A kivándorlóknak mintegy utolsó búcsúüzenete hazájukhoz. A geor­giniai az ő anyanyelvén, a kisorosz nő sajátján írták be ugyanezt naplómba. Ezt a gyűjtést foly­tattam Ausztriában, Cseh- és Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Angliában, Franczia­országban, mindenütt gyűjtöttem ezt az eszmét, különböző anyanyelveken visszaadva. Parisból Strassburgig utaztam egy elzászi csa­láddal. Az apa utazott 14—15 éves leánykájával. Németül társalogtunk. Előttük említettem ezt a gyűjteményemet, és kérésemre az elzászi leány bánatos mosolylyal apjára tekintett és hirtelen pár szót vetett naplómba. Én megilletődéssel olvastam e gyermekleány hazafias érzelmeinek megnyilatkozását: »Ma Francé — une Alsacienne...« Ez elzászi leány német állampolgár, anyanyelve német, a leány beszél németül, ennek daczára az ő hazája a szép Francziaország ... A gyermekleány eme pár szava a német vaspolitika kudarcza, és tanulság ebből nnndnyájunkra nézve az, hogy a hazának egységét ne keressük a nyelvnek egy-

Next

/
Oldalképek
Tartalom