Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-140

IhO. országos ülés 1907 április 16-án, kedden. 245 máznak. Azt mondja, e javaslat csak a részletekben javit, de magát a gerinczet nem érinti és hű marad Deák és Eötvös hagyományaihoz. Azt hiszem, nem lesz nehéz bebizonyítanom, hogy e javaslatnak egyes inztékedései épen azoknak a hagyományoknak a gerinczet támadják meg. Nagyon helyesen emelte ki a kultuszminiszter ur, hogy Deák és Eötvös politikai hagyományainak egyik kardinális tétele a politikai egység, ámde ezen politikai egységnek lényege és kardinális alkatrésze az egyenjogúság. A nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény bevezetésében ezen két elv van lefektetve : a politikai egységnek az elve és az egyenjogúságnak az elve. Hogy ezen egyenjogúság alatt mi értendő, az szintén ki van fejtve a nemzetiségi törvény bevezetésében, a mely azt mondja, hogy a honpolgárok teljes egyenjogúsága minden viszonyokat illetőleg épségben marad és csakis a különféle nyelvek hivatalos használata tekintetében történik megszorítás és ez is csak annyiban, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormány és a közigazgatás gyakorlati lehetősége és az igazság pontos kiszolgáltatása teszik szükségessé. A 17. §. pedig ezen egyenjogúságból kifolyólag a következő kijelentést teszi: »A közoktatásügy terén a nem magyar nyelvű állampolgároknak közművelődési és közjóléte szempontjából az államnak is legfőbb czélja lévén a közoktatás sikere, köteles az állam a tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy bármilyen nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai anyanyelvükön képeztessék magukat egészen addig, a hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik.« Ezen politikai egységnek az egyenjogúság az alapja, hogy Magyarországon a nem magyar anyanyelvű honpolgároknak joguk van a közoktatás terén, ugy mint a középiskolai oktatás terén, a saját anyanyelvükön való kiképeztetésükhöz. Lássuk, mennyiben van megsértve ezen egyenjogúsági elv, a mely Deák és Eötvös hagyományainak megfelelőleg úgyszólván kardinális tételét és alapelvét képezi a politikai egységnek, mert e nélkül politikai egység el nem képzelhető, mert nem tudok magamnak elképzelni oly politikai egységet, a mely az egyenjogúság rovására megy. Hogy tudják a nem magyar nyelvű állampolgárok az egységet megérteni és tűrni, ha az az ő jogegyenlőségüknek rovására megy. (Ugy van! ügy van ! a középen.) En azt hiszem, hogy a ki ezen politikai egységet akarja, annak akarnia kell az egyenjogúságot is, mert ha nem akarja, akkor ezen politikai egység ellenszenvessé válik és tűrhetetlen kapocscsá válik az állampolgárok egy részére nézve. Már most lássuk, hogy a szőnyegen lévő törvényjavaslat mennyiben sérti az egyenjogúság elvét. Sérti először azáltal, hogy az ismétlőiskolákban a magyar nyelv kizárólagosságát mondja ki. íme meg lett sértve az alapelv, hogy a nem magyar nyelvű állampolgároknak a népiskolákban joguk van arra, hogy saját anyanyelvükön nyerjenek kiképeztetést a népiskola egész terén. Ez az alapelv meg van sértve azáltal is, hogy a nem magyar nyelvű állampolgároknak rovására a magyar gyermekeknek vegyes iskolákban jogtalan előny biztosíttatik. En azt hiszem, hogy miután a miniszter ur maga kijelentette, hogy a törvényjavaslatnak a czélzata voltaképen, illetve kardinális intézkedései nem arra vonatkoznak, hogy a magyar nyelv mily mértékben tanittassék, mert tudja, hogy ez sok tekintetben az életviszonyoktól függ, hanem inkább azon fegyelmi intézkedésekre fekteti a fősúlyt, melyek a hazafias irányt biztosítják. Itt én már a miniszter ur beszédében egy ellenmondást látok, t. i. beszédének a következő paszszusában (olvassa) : »Egyáltalában, t. képviselőház, a ki a törvényjavaslatot figyelmesen elolvasta és annak irányával tisztába jönni jóhiszeműleg iparkodott, lehetetlen, hogy ne vette légyen észre, hogy az állami szempontokat védő intézkedéseknek fősulya nem a nyelvtanuláson, hanem az államellenes irányzatok megfékezésén nyugszik. Nem mondom, hogy amarra nézve is nem tettem és nem teszem a lehetőt, de a lehetetlenre nem törekszem. A magyar nyelv tanításának előmozdítására nézve is vannak intézkedések ebben a törvényjavaslatban, de a súlyt a hazafias szellemnek biztosítására fektetem.« Ez, t. képviselőház, olyan ibis redibis-féle kijelentés, ha tekintetbe veszszük a törvényjavaslatnak intézkedéseit. Nem a magyar nyelv oktatására fekteti a fősúlyt, hanem a hazafias irány biztosítására és ehhez hozzátartozólag államellenes cselekménynek minősiti a magyar nyelvnek nem abban a mértékben leendő lanitását, a mint az a törvényjavaslatban kontemplálva van. En azt hiszem, t. képviselőház, hogy a miniszter ur beszédének ebben a részében szándékos ellenmondás van. Nem a magyar nyelv tanítására fekteti a súlyt, de azért mégis a tanítást a hazafias irány követelményének mondja ki és a mennyiben ez az eredmény nem éretnék el, ezt államellenes cselekménynek minősiti és fegyelmi alá vonja a tanítót. (Ugy van! a középen.) T. ház ! Eltekintve ettől, azt hiszem, a miniszter ur nem elég sikerrel védte azt az álláspontját, hogy két nyelven lehetne oktatni, illetőleg, hogy a népiskola hivatva volna arra, hogy a magyar nyelvet olyan irányban és olyan terjedelemben tanítsa, a mint az a törvényjavaslatban kontemplálva van. Erre vonatkozólag bátorkodom épen az igen t. kultuszminiszter úrra hivatkozni, a ki 1889-ben (Halljuk! Halljuk ! a középen.) igen helyes pedagógiai érzékről tett tanúságot. 1889.fjanuár,28-án,f mikor a véderő-törvényj avaslat tárgyaltatott a képviselőházban, a mikor arról volt szó, hogy a magyar gyermekek német nyelven tanuljanak, német nyelven vizsgázzanak a katonaságnál, a miniszter ur a következő kijelentéseket tette. (Halljuk! Halljuk I a középen. Olvassa :) »T. ház ! Eddig még semmi kétség nem merült fel. De egészen más kérdés az, egy nyelvet elsajátítani azon fokig, hogy azt a köznapi élet