Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-131

u 131. országos ülés 1907 április í-én, csütörtökön. csak egy lépés az államosítás, a melynél azt remélik, — a mint rendesen történni is szokott — hogy az állam az ott talált tanerőket és igy őket is, átveszi. Hogy pedig az ilyen alterkáezió és kapaszkodás nem válik a hitvallásos iskolák előnyeié, hanem azoknak fennállását nagyon is megnehezíti, — azt hiszem — ezt nem kell bizonyítanom. Az általam vallott államjogi axiómák szerint továbbá >>az államnak nem joga, — és mivel jog és kötelesség mindig korrelativ — nem is kötelessége, a család és hitvallások iskoláinak összes anyagi kötelezettségeit magára vállalni, hanem igenis köteles az iskolák fennállásához és fentartásához anyagi segélylyel hozzájárulni, de csak részlegesen, kiegészítőlég, szükség esetén és a szükség határáig*, vagyis, mint Gousin, a franczia iskolatörvények előadója 1833-ban a parlamentben mondotta : »az államhatalom feladata ott kezdődik, a hol az individuális erők hatása megszünik«. Iskolák alapítására ugyanis elsősorban a családok és a családokból álló hitközségek hivatottak. Ezeknek kötelessége iskolákat állítani, ha a családok gyermekeiket kellő oktatásban és nevelésben részesíteni nem birják. És ez annyira kötelességük, hogy az állam kényszeritheti is őket iskolák felállítására és fentartására, ha ebbeli kötelességüket elmulasztanák és neki csak akkor és annyiban kell ezen iskolák felállításához vagy fentartásához anyagi segélylyel járulni, a mikor és a mennyiben a magánosok, családok, egyház és hitvallások iskoláikat a maguk erejéből fentartani nem képesek. Ezt a segélyt viszont azért jogosultak ezek az emiitettem faktorok kérni, sőt követeim az államtól, mert azért tömörültek állammá, azért alkották meg az államot, adóikat és egyéb járulékaikat azért fizetik az államnak, hogy ezen roppant összegekre rugó közpénzben eszközt nyújtsanak az államnak arra, hogy az az ő vitális és igen fontos kötelességük teljesítésében őket segítse, s hiányzó anyagi erőiket kiegészítse. Köteles tehát az állam a családok és hitvallások által felállított iskolákat a szükséges mértékben segélyezni, de arra már » nincs joga, hogy segélye fejében azt követelje, hogy a hitvallásos iskolák belügyébe beleavatkozhassék«, hogy kinevezhesse, vagy megerősíthesse azoknak tanítóit, hogy megnyirbálja fegyelmi jogaikat, szóval, hogy nagyobb ingerencziát követelhessen magának és gyakorolhasson tényleg az államilag segélyezett iskolák felett, mint a milyeneket gyakorol az államilag nem segélyezettek felett. Egy különbség azonban mégis van és ez az, hogy mig az államilag nem segélyezett iskoláknál az állam csak egészségügyi és azon szempontból vizsgálhatja meg az iskolákat, hogy vájjon megfelelnek-e azok a tanügyi követelmények minimumának, meg hogy nem rejlenek-e tankönyveikben, vagy nem hangzanak-e el tanítóik szájából államfelforgató, államellenes, államveszélyes vagy erkölcstelen tanok: addig az államilag segélyezett iskolákra vonatkozólag azt is megvizsgálhatja, hogy nem fordittatott-e az a segély, a melyet adott, másra, mint a mire adta ? (Helyeslés bálfelől.) Tudom, hogy ez a kijelentésem furcsának hangzik némelyek fülében, mert a magyar állam, a mióta csak segélyezi a hitvallásos iskolákat, mindig azt hangoztatja, hogy e segélyezés a »do ut des« elvén alapszik és hogy az részéről csak kegyajándék. Nem, t. képviselőház, nyíltan, bátran és ismételten állitom, hogy az a segély az állam részéről nem kegyadomány, hanem szoros és feltétlen kötelesség, a melyért a segélyezett hitvallások semmiféle viszontszolgáltatással az államnak nem tartoznak, hanem csakis azzal, (Zaj a baloldalon.) hogy lelkiismeretesen, pontosan és hazafiasán neveljék az ifjúságot és nem tartoznak különösen azzal, hogy autonóm jogaikból csak egy szemernyit is átadjanak az államnak a segélyezés fejében. Meg is okolom, miért nem. Azért nem, mert ha az állam az ő segélyeért ilyen cserét követelhetne, akkor épen azt a jogot sértené meg, a melyet megvédem köteles. A hitvallások ugyanis azért kérnek anyagi segélyt az államtól, hogy azzal gyámolitva, iskoláikat külsőleg és belsőleg csorbithatatlanul fentarthassák; midőn tehát az állam ezen emiitettem cserét, jogfeladást követeli, épen ő az első, a ki a hitvallásoknak féltett, gondosan őrzött, sőt még államilag is támogattatni kívánt jogát megsérti. De ezen csere, ezen jogfeladás követelése, nemcsak jogtalan az állam részéről, hanem illojális is, mert minden lovagiasan gondolkozó egyén, azt hiszem, átlátja, hogy a legnagyobb illojalitás másnak nyomorúságát kihasználni (Élénk helyeslés a középen.) és olyan jogok átadására kényszeríteni . . . (Zaj bálfelől.) Elnök (csenget) : Csendet kérek ! Molnár János : . . . a hitvallásos iskolák fentartóit, a melyek előttük sokkal értékesebbek, mint az államnak minden segélye, s a melynek átadását az ő hitvallásuk tiltja. (Mozgás a baloldalon.) Azután nézzünk csak szemébe bátran és nyíltan ennek a kérdésnek és tisztázzuk a fogalmakat. Vájjon miből adja az állam a segélyeket? Talán valamely idegen országnak, vagy az amerikai mnliárdosoknak pénztárából, kincses szekrényeiből? Ugyebár, nem ezekből, hanem az ő polgárainak, vagyis az egyedeknek, családoknak, hitvallásoknak — hisz ezek alkotják az államot — pénzéből, adóiból adja azokat. így tehát, a midőn azt a cserét követeli, saját pénzükön fosztja meg a hitvallásos iskolák fentartóit jogaiktól. (Zaj a baloldalon.) Hiszen ezek a polgárok épen azért adták pénzüket az államnak, hogy azzal az államot olyan helyzetbe juttassák, hogy az állam képes legyen az ő iskoláikra vonatkozó jogaikat megvédeni. Nem is követel a művelt és szabad Anglia semmiféle viszontszolgáltatást a segélyért. Buza Barna : Nincsenek is ott oláhok ! (Zaj.) Molnár János: De vannak irek, skótok, stb.