Képviselőházi napló, 1906. VII. kötet • 1907. február 22–márczius 19.

Ülésnapok - 1906-123

210 123. országos ülés 1907 ez összealkotva, hogy vigyázni kell a második paragrafusnál, vájjon nem mond-e ellent az elsőnek. Én magam, a ki bűnügyekkel igen sokszor foglalkoztam, állíthatom nagyon sok ügyvéd kollégámmal, és az egész alsóbirósági karral együtt, hogy a Csemegi-féle 1872. évi u. n. sárga-könyv Horváth Boldizsár idejéből sokkal inkább megfelelt a mi viszonyainknak, sokkal inkább czélravezető volt, mint a mai perrendtartás, a mely össze van állítva mindenféle kitűnő könyvből, a nélkül azonban, hogy az élet követelményeire figyelemmel lett volna. (Igaz ! ügy van ! a közéfen.) En abban a véleményben vagyok, hogy egészen uj, a mi életviszonyainknak megfelelő bűnvádi perrendtartás szükséges. Meg vagyok győződve, hogy a jelenlegi jogászvilág az u. n. semmiségi panasz ellen tiltakozni fog és a semmiségi panasz szakaszát végleg elejti, miután a kir. Curiának tudós és nagynevű elnöke maga mondotta, hogy sokszor áll a betű előtt és látja, hogy agyon van nyomorgatva az anyagi igazság, s a Curiának a törvény alapján a betűt mégis szentesítenie kell. ö maga mondta, hogy nem hódol a betüimádásnak és van nekem is oly Curiai ítéletem, hol a Curia kénytelen volt ezt a betüimádást nemcsak mellőzni, hanem mintegy a joggyakorlattal ütni egyet a törvényben lefektetett visszás irányon és diadalra juttatni az anyagi igazságot. Sokszor oly esetben, hol a Curia meggyőződése szerint szemmellátható nagy igazságtalanság történnék, a törvénymagyarázathoz folyamodik, hogy ez a nagy jogsérelem meg ne történjék. Azok, a kik tanulmányozták a bűnvádi perrendtartást, mindig azt mondották, hogy minél többet olvasták, annál kevésbbé értették és a legtöbb esetben arra a tényleges meggyőződésre jutottak, hogy az az ellenmondások tömkelege. Ha mindezek daczára nem járulok ezen törvényjavaslathoz, teszem ezt épen azért, mert annyira gyenge alapon nyugszik az egész bűnvádi perrendtartás, hogy ha abból egyetlenegy kövecskét kiveszünk, szétmegy az egész bűnvádi perrendtartás, mert ha valami tartja, tartja a rosszasága, és ha most javítani akarunk rajta, akkor tényleg a beteget nem gyógyítjuk, hanem megöljük. Híve vagyok tehát annak, hogy egy a mi viszonyainknak megfelelő perrendtartás alkottassék, s egyidejűleg ezzel változtattassék meg az 1878. évi büntetőtörvénykönyv, a mely oly drákói intézkedéseket tartalmaz a nép ellen és a kiváló csalókat oly nagy előnyben részesiti. (Igaz ! ügy van!) Ha az a szegény ember végszükségkép ellop egy csirkét vagy egy sonka-csontot és eljön, hogy védjem, kétségbe vagyok esve, honnan szerezzem a büntetőtörvénykönyvből a védelmet mellette ! De ha egy csaló jön, akkor minden ügyvéd ujjong örömében, mert a csalásra vonatkozó szakasz oly furfanggal van szerkesztve, és annyi alkatrészből áll, hogy ha az ügyes ügyvéd egy alkatrészt, a minimális részt, ki tud venni, a tisztelt csaló megmenekedett. márczius 8-án, pénteken. T. képviselőház! Nagyon természetes, hogy e két törvénynek szervesen, együttesen kell létrejönni. Ha így megyünk, a mint az igazságügyi kormány jelenleg teszi, odajutunk, — miként itt nagyon sokan elmondották — hogy toldozgatjuk a törvényeket, a legnagyobb bizonytalanságot állítjuk elő, sőt a jelen törvényjavaslattal magukat a bírákat is a legnagyobb zavarba hozzuk. Annyira — bocsánatot kérek a kifejezésért — előkészítetlennek találom ezt az ügyet, hogy a leghelyesebb eljárás volna levenni a napirendről és újból áttanulmányozni, még akkor is, ha a t. háznak többsége keresztül akarja vinni. Molnár Jenő: Mert nagyon sürgős, azért vegyük le a napirendről ? Pop Cs. István : Majd megmutatom, hogy nem nagyon sürgős. (Zaj.) T. képviselőház ! Én ugy értelmezem a törvényt, hogy abban nem szabad semmi ellenmondásnak lennie, hogy ha abban egy szakasz megváltoztattatik, akkor az összes szakaszok oly értelemben javítandók ki, hogy összhangzásba hozassanak azzal az uj megváltoztatott szakaszszal. Most méltóztassék csak elolvasni a törvényjavaslatot az igazságügyi bizottság szerkesztése szerint: apodiktice meghatározza, mi történjék, a nélkül, hogy megmondaná legalább, hogy az illető szakaszok ennek megfelelően kijavitandók. Most beillesztetik, a törvénykönyvbe ez a javaslat. Akkor a sok közül előáll az, hogy kérdi a bíró : ugyan mit jelent már most ez a 437. § ? Miért nem változtatták meg, vagy miért nem helyesbítették ? Ez így szól (olvassa) : »A kir. Curia köteles határozatát a 426. §. 1. pontja esetében az esküdtbíróság ugyané §. 2. és 5. pontja esetében a törvényszék, egyébként a kir. Ítélőtábla által valóknak elfogadott tényekre alapítani.« Ha mi elfogadjuk — csak egy esetet hozok fel, — ezt a javaslatot, akkor nagyon természetes, hogy kötelessége lett volna az igazságügyi kormánynak kiküszöbölni e szavakat: »ugyane §-2. és 5. pontja esetében a törvényszék«, mert különben zavarokra ad alkalmat és nálunk, a hol igazán annyi rendelet, annyi novella van, nemcsak laikusnak, hanem jogászembernek is igazán nehéz eligazodni a törvények tömkelegében. Mondom, csak egy esetet hozok fel, de hány helyen lesz hivatkozás erre a körülményre, a mely kijavítást, módosítást, alkalmazást nem nyert ? Azt mondja egyik t. képviselőtársam, hogy nagyon sürgős ez az ügy. Én nagyon jól ismerem a törvényszékek, járásbíróságok és táblák működését. Ezek a bűncselekmények, a melyek semmiségi panasz alapján feljutnak a Curiához, a járásbíróságoktól jönnek nem nagy számmal. Az elintézés gyorsasága abszolúte nem oly nagy közérdek, hogy holmi törvény-kiegészitéssel, novelláris utón, ezt a különben is szerencsétlen művet csak még szerencsétlenebbé tegyük, kihúzzuk belőle az egyik vagy a másik alapkövet és ez által romba döntjük az egész épületet.