Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-95

74 95. országos ülés 1907 január 22-én, kedden. ságból minden átmenet nélkül felszabadult magyar népnek védelmére törvények alkottassanak, a melyeknek minden szakasza egy-egy talizmán legyen minden jogtalan kisajátítás ellen, akkor ezt a magyar népet, akkor ezt a kisembert, ez annyira értékes elemet odadobták az uzsorának, lelketlen ügynököknek, mindenféle ingatag alapon létesült forgalmi és hitel vállalatok csalafintaságának. T. báz! Nem akarok erre a térre bővebben kiterjeszkedni azok után, a miket t. barátom, Nagy Emil itt elmondott, csak azt mondom, hogy lelkesedéssel és örömmel üdvözlök minden kapavágást, a mely ezen a téren történik. Kiket látunk azután a fórumon legtöbbet ? Ott látjuk az ügyvédek nagy sokaságát nyüzsögni és hemzsegni. A magyar ügyvédi kar bátorságával, tudásával és hazafiságával nagy szolgálatokat tett már a magyar hazának, de az egészségtelen állapotok és helytelen szervezet következtében túlszaporodott. Nem akarok én itt az ügyvédi kar panaszaival és kívánságaival foglalkozni, azt el fogják mondani és elmondták már részben nálam hivatóttabbak, mert hiszen hála Isten vagyunk e karból itt is elegen, sőt többen is kelleténél. Én inkább azokra a panaszokra akarok kiterjeszkedni épen mint ügyvédember, a melyek a közönség körében az ügyvédség ellen felhangzanak. Én nem tartom, hogy lehetséges az ügyvédek nagy számát levezetni abba a csatornába, a melyet tegnap itt Nagy Dezső barátom ajánlott, hogy t. i. különösen a vidéken létesítsünk jogi jegyzőségeket, a hova kiváló ügyvédek kineveztessenek és ellássák a népnek peren kivüli bajait. Ez nem volna praktikus dolog, mert kötve hiszem, hogy erre a feladatra épen az ügyvédség legjobbjai vállalkoznának, és ha nem a legjobbak vállalkoznak, ez megint csak a percsinálásnak gazdag forrása volna. En azt hiszem, hogy igenis az ügyvédi karnak megfelelő szervezésével, különösen fegyelmi szabályokkal, a melyeket catói becsületesség jár át és a melyek kizárnak minden j>ajtáskodást és kollegialitást, lehetne az ügyvédséget olykép reformálni, hogy elnémuljanak a közönségben azok a panaszok, a melyek az ügyvédet olyan jogtudós embernek tartják, a ki megvédi ugyan a fele vagyonát, de nem fele számára, hanem a maga javára; elnémuljanak azon panaszok, melyek felhangzanak különösen az ellen, hogy az ügyvédek egy része a formai igazságot a szőrszálhasogatásig hajszolja, a panaszok különösen az irgalmatlanság ellen, a melylyel az adós ellen költségszaporitás czéljából eljárnak anélkül, hogy a hitelező javára szolgálna, mert az adóst fizetésképtelenné teszi. Azt hiszem, bogy e téren nagy lépés volna, ha különösen a behajtási pereket a hitelező kérelmére hivatalból folytatnák le, mert ezáltal elvonatnék az ügyvédség köréből egy terrénum, a mely az ügyvédi foglalkozás szellemi mivoltához nem is méltó. (Ugy van! balfelol.) T. ház! Ezek után csak röviden benézek a bíróságok szobájába. El kell ismernünk azt, hogy a magyar bíróságoknak megvesztegethetetlenségét, tudását és jellemét beragyogó verőfény mellett nagy árnyékok vannak, a melyeknek okvetetlenül el kell tünniök ezen kormány alatt, mely a nemzet vágyainak jegyében munkálkodik. A magyar bíróságnak a kristálytiszta jellem, az ész és sziv legjavából kellene megalkotva lennie, mert hiszen a természetnél fogva egyenlőnek teremtett ember veti magát alá ítéleteinek. El is kell ismerni, hogy a magyar bíróság említésre sem méltó kivétellel derekasan megállotta helyét, mert midőn rossz csillagok jártak, akkor fényes Ígéretnél és magas pályánál magasztosabbnak tartotta az alkotmányt és szélcsendes időben lelkiismeretesen nyűtte magát a munkában, bárha sajnálattal kell konstatálnunk, hogy az akták porában és a fülledt tárgyalási termek levegőjében eltöltött emberéletért nálunk még csak potom fizetés jár. Ha tehát nem vagyunk is abban a helyzetben, hogy a biróságnak anyagi függetlenségét rohamosan fokozzuk, a másik függetlenséget minden tekintetben elő kell mozdítanunk. Ezért vissza akarok térni egy pár dologra, a mit ugyan itt már elmondottak, de a mit mégis, hogy végső gondolatomat kifejthessem, némileg ismételnem kell. Hogy valóban független, munkabíró bírói kart fejleszthessünk, arra okvetlenül szükséges a bíróság legalsóbb lépcsőfoka viszonyainak rendezése. Mert a mai bírósági ifjúság felelősségteljes pályájára és jövőjére nem munkakedvet, lelkesedést gyűjt első éveiben, hanem valósággal csak azt várja, hogy életének legtetterősebb, legnapsugarasabb, legreményteljesebb évei tovaszaladjanak, mert a hivatali és szolgálati éveknek tömege hozza meg végre azt a várva várt, késő és keserves előmenetelt. El kell törülnünk a díjtalan joggyakornok intézményét teljesen, mert nem méltó az államhoz, hogy minden jutalom nélkül azok, a kikből majdan a curiai bírák lesznek, az ő felelősségteljes pályájukra így készüljenek elő. (Élénk helyeslés.) És az a szerény bírósági aljegyző 8—10 esztendőn keresztül, egyre többször csalódva, pályázik isten hátamegett fekvő faluba csak azért, hogy elérhesse végre azt a szerény albirói czimet, melynél az »al« szócska nem a felelősségnek és a munkának kisebb mérvét, hanem egyedül a fizetés csekélységét jelenti. (Ugy van!) Ezek az elkeseredett küzdelmek, ezek a csalódott remények nem lehetnek melegágyai annak a lelkesedésnek és odaadásnak, a mely elkerül he tlenül szükséges r a földi igazságnak fáradságos kihámozására. És midőn sürgetem ez alsó lépcsőfok viszonyainak rendezését, akkor engem nyugtalanít egy gondolat, egészen őszin-