Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-108

108. országos ülés 1907 február 14-én, csütörtökön. 363 Szterényi József: Návay indítványára elejtjük, Pető Sándor : Nagy köszönettel veszem, ka elejteni méltóztatik, és akkor fölösleges is erről tovább beszélnem. ügy vagyunk egyáltalán ezzel a javaslattal, a mikor kritizáljuk, hogy az eredeti javaslatban számos oly intézkedés volt, a melyet kár volt elejteni, és a melyet, ka a t. kereskedelmi kormány erősebben ragaszkodott volna hozzá nem is kellett volna elejteni. így a munkásügyi bizottság, a mely számadásaiban ugy látszik kissé merész, és önkényes, azt mondja, hogy azzal, hogy három napi betegség esetén táppénz nem fizettetik, két millió koronát takarítanak meg a pénztárak. Nem tudom, hogy a munkásügyi bizottság ezt honnan vette. Szatmári Mór előadó: Statisztikából. Pető Sándor: Én azonban statisztika nélkül is mondhatom a t. előadó urnak, hogy azzal, ha fentartják,— az eredeti javaslat nem tett kivételt — a változtatást, egyetlen fillért sem takarítanak meg, vagy legalább is jelentéktelen lesz az az összeg, a melyet megtakarítanak. Hiszen elvégre számoljunk az emberek gyöngeségével, a munkások gyöngeségével is. Azért nem tetszett az első három napon nyújtott tápj)énz a munkásügyi bizottságnak és talán a pénzügyi bizottságnak sem, mert az első három napon nem lehet az orvosi tudomány tapasztalata szerint megállapítani, hogy valaki beteg-e vagy nem, tehát könnyen szimulálhatnak. Szatmári Mór előadó : Valóságos kihivás volna a színlelésre ! Elnök : Csendet kérek. Ne méltóztassék közbeszólásokkal zavarni a szónokot. Pető Sándor : Három nap kell, hogy az orvos meggyőződjék arról, hogy nem szimulál-e az illető, azt mondják és három napi munkabér-veszteség nem oly sok, a mit nem pótolhatna maga a munkás, az intézmény támogatása nélkül. Nem kézzelfekvő-e az az ellenvetés, t. ház, és be is fog következni, — mily arányban, nem tudom, — hogy a kinek nem használ, a három napi szimulálás, hogy táppénzt kapjon, fog szimulálni i—5 napig. Mi haszna az intézménynek abból, ha azért, mert három napig nem kapja a munkás a táppénzt, kap majd 4—5 napot, tehát többet, mint eredetileg kapott volna ? Nem is beszélek a szirnulánsról, a ki, tegyük fel három napig volt beteg; hiszen az ember sokszor ugy van, hogy beteg is, nem is, ha akar dolgozni, ha erőlteti, tud dolgozni, ha nem erőlteti, nem dolgozik, mert a betegsége, az állapota azt is igazolja és indokolja, hogy ne dolgozzék és indokolja — ha akarja — azt is, hogy dolgozzék. Méltóztassék csak elképzelni, hogy mit fog tenni az a munkás, a ki három napig beteg volt, a negyedik napon még gyengélkedik, de a következő napon már lábra tud állani, ha akar % Nem fog lábra állni. Agyban marad a negyedik, az ötödik napon is, mert akkor nemcsak a negyedik napért kap kárpótlási pénzt, hanem kap az első, a második, a harmadik napért is,' a miért pedig egyébként nem kapott volna. Mindezt azért bocsátottam előre, t. államtitkár ur, mert én magam is voltam olyan helyzetben, a mikor beteg is voltam, nem is, a mikor bár nem volt komoly bajom, nem lettem volna rosszhiszemű, ha azt mondtam volna, hogy beteg vagyok. Ugron Gábor : Influenzás volt! Pető Sándor : Vannak olyan állapotok, a mikor megerőltetésébe kerül az embernek, hogy a betegállományból az egészséges állományba lépjen át. Mindig vannak ilyen átmeneti napok és átmeneti idők, a melyekre nem gondolt a t. bizottság akkor, a midőn az eredeti javaslatot korrigálta és a három napi betegséget kivette a segélyezés alól, a minek különben annál kevesbbé van jelentősége, mert a biztosítási járulékok minden napra, minden órára, sőt minden perezre fizettetnek. Méltóztassék megengedni, hogy ezek után felhívjam a figyelmet egy másik igazságtalanságra, a mely a balesetbiztosítás terén különösen abban jelentkezik, hogy a tiz perczentes munkaképtelenséget egyáltalában nem kárpótolják. Nekem ezen a téren nincsenek olyan bő tapasztalataim, mint a kereskedelmi kormánynak, egyet-mást • azonban még is felemiithetek. Láttam pl, hogy két oldalú sérvet, lábtörést, a kéz egy-két ujjának elvesztését, bordatörést és igen sok más nagy jelentőségű és nagy horderejű betegséget tiz perczentig terjedő munkaképtelenséggel állapítanak meg az orvosok. Ezekre a felsorolt esetekre konkrét adataim vannak. Senki sem mondhatja, hogy annak a munkásnak, a ki két ujját elvesztette, a kinek törés folytán megrövidült a lába, mély nyomokat hátrahagyó keresetképességében csökkenés nem áll be. És itt nemcsak az orvostudományt, de hibáztatnom kell magát a törvényt, annak szűkkeblűségét is. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy annak a munkásnak, a ki keresetképességében csökkenést szenvedett, hátráirya nemcsak abban áll, hogy munkában kevesebbet tud produkálni, — bár ügyesség és sok gyakorlat által esetleg pótolhatja ezt, — hanem abban is, hogy sokkal nehezebben jut munkához, mint a teljesen egészséges ember. Az ilyen csonka ember a teljesen ép, egészséges emberrel sem a munka keresésében és találásában, sem pedig a munka szolgáltatásában nem képes versenyezni. Az ilyen sohasem kártalaníthatja teljesen magát. (Ugy van!). •#.' Indokoltnak és elfogadhatónak tartom a törvénynek a balesetbiztosítási járulékok befizetésére vonatkozó azt a rendszerét, melyet megvalósítani igyekszik. Méltóztassék azonban megengedni, hogy egy nem épen lényegtelen aggályomnak kifejezést adhassak. Annak nevezetesen, hogy az államtitkár ur, a mikor a balesetbiztosítási járadékok bonitásáról beszélt — és itt 20—30 év múlva bekövetkező állapotokat és helyzeteket tessék elképzelni, a mikor már milliókról lesz szó — azt mondta, hogy a munkások kártalanítása, országos szervezetről lévén szó, itt is feltétlenül biztosítva van. 46*