Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-101

230 101. országos ülés 1907 január 31-én, csütörtökön. Ezt nem kisebb ember vallja, mint Bismarck. Megállapíthatjuk azonban azt is, hogy nem kell az embernek románnak, tótnak, szerbnek és másfajta hazaárulónak lenni, hogy ilyen eszméket propagáljon, nem is szükséges, hogy Popovics Aurél vagy Bismarck hozza azt felszínre ; utalok egy nagyon jellemző esetre. (Halljuk ! Halljuk !) Megtörtént Deésen, hogy egy tősgyökeres és fajmagyar — a kit Förster Ottó t. képviselőtársam is mint olyant elismerne — ezeket mondta : Ugy látom, ebben a koalicziós érában épen olyan rosszul mennek a dolgok, mint annakelőtte ; egye meg a — nem mondom, hogy mi, mert nem valami parlamentáris kifejezést használt — hiszen mindig csak azt érjük el, hogy mi Bécs szolgái maradunk ; akkor jobb, ha megjelölik nekünk a Duna—Tisza közét, mint Magyarországot, de ott azután legyünk mi az uralkodók, ott legyen teljes a magyar függetlenség. Ugy látszik tehát, hogy ilyen eszmék a fajmagyarok között is felmerülnek. A ki ezt mondta, az egy kis tisztviselő. Ebből kiviláglik, hogy nem kell, hogy ez az eszme Bismarcké legyen vagy Popovics Aurélé, olyan ember is mondhatj a, a kire hivatkoztam, mert a kor érleli meg az eszméket. Azt mondja az igen t. belügyminiszter ur, hogy »a mit önök tesznek, az nemcsak az állam ellen, hanem bűn saját testvéreik ellen is. (Ugy van!) A testvéreink alatt, azt hiszem, a belügyminiszter ur is a romániai románokat érti. Hát, t. ház, Tisza István is, hogyha nem csalatkozom, egy miskolczi dejjutáczió fogadása alkalmával kijelentette, hogy ő elvárja tőlünk románoktól, hogy mi lehetővé fogjuk tenni, hogy itt egy eg}'séges magyar állam fejlődjék ki a Kárpátok és az Adria között, azért, hogy Románia hátvédet találhasson a magyarokban. Ügy állította tehát fel a tételt — mert ebben Tisza is mester volt, — hogy nekünk kebelbaráti és testvéri kötelességünk a mi drága hazánk és romániai testvéreink iránt, hogy engedjük magunkat megmagyarositani. Most azután jön gr. Andrássy Gyula, a Tisza István tanítványa és azt mondja, hogy mi hátráltatjuk a jó viszonyt Magyarország és Románia között. Hát, t. ház, a dolog tényleg ugy áll, hogy a szerbek elmondhatják a magyar testvéri szeretetről, hogy nincs köszönet benne. Másrészt azonban tény, hogy Magyarország szimpatizál Szerbiával, míg Ausztria. Romániával szimpatizál. Egy monarchia két fele egy külképviseletben két ellenkező szerelmet vall, mint a szentháromság egy istent képvisel. Hát ez olyan, mint a sziámi ikrek dolga ; az egyik sziámi ikernek kocsonya kell, a másiknak kaviár. Magyarországnak a szerb barátság, Ausztriának Románia barátsága kell. Mindezek daczára azonban, a mennyire én látom és a mennyire én tudom megítélni a dolgokat, a mi monarchiánk képviselete és Románia képviselete között a viszony jó, ép olyan jó és benső a viszony, mint a milyen jó és benső a viszony a két bölcs fejedelem között, a mi uralkodónk és Károly román király között. Tehát nem értem, mi jogosítja fel a belügyminiszter urat arra a kijelentésre, hogy mi, a kik kis tényezők vagyunk, az ő felfogása szerint képesek volnánk ezt a jó viszonyt háborgatni. Hisz Románia és monarchiánk jó viszonyát a politikai szükségesség hozta létre és tartja fenn. T. ház, »mi örülünk«, azt mondja a belügyminiszter ur, »ha móltányos és igazságos igényeiknek eleget tehetünk.« Már most, t. ház, tessék megítélni a belügyminiszter ur szavainak őszinteségét. Csak egy esetet hozok fel. Egy beszédemben felhoztam egy példát, hogy mily badarul bánnak a közigazgatási tisztviselők a mi népünkkel. Felhoztam, hogy Somkutpatak községben, mivel a választás alkalmával férjeik reám szavaztak, több gazda feleségét a nagysomkuti főszolgabíró, mivel minden fizetés igénybevétele nélkül szegény asszonyoknak a szüléskor segédkeztek, elitélte ezeket 600 — 600 koronára. Miután itt felhoztam és megmondtam a miniszter urnak ezt az esetet, elvártam volna az ő méltányossági érzékétől, elvártam volna az ő miniszteri kötelességtudásától, elvártam volna az ő: családi tradiczióinak tiszteletben tartásától, hogy intézkedni fog ebben az ügyben, elvártam volna mindenekelőtt azért, mivel ezt a kijelentést tette a parlament előtt, hogy >>méltányos és igazságos igényeiket kielégitjük« és tette ezt ugyanakkor, a mikor azt a kijelentést is tette, hogy a nép iránt érdeklődni fog. De a mennyire én ezt tudom, mind ez ideig semmiféle intézkedés nem történt a belügyminiszter ur részéről. Brediceanu Korioláll : Felemelik a büntetésüket ! Vajda Sándor: A belügyminiszter ur beszédén veres fonalként vonul végig az, hogy ő bennünket csak oláhoknak ismer és csak oláhoknak tekint. (Mozgás a nemzetiségiek padjain.) Eltekintve attól, hogy tényleges szentesitett törvényeinkben mi románokul vagyunk elismerve, (Mozgás balfelől.) nagyon jellemző a t. belügyminiszter ur szocziális felfogására ez az ő magatartása, ez a hang. Ez a magatartás bizonyítja, hogy az ő felfogása még nem modern és még nem ment az aprobaták, a kompíláták, és a corpus juris felfogásától; ő a mi népünket még ma is csak olyan félkegyelmünek, olyan fél állampolgárnak tekinti és azért oláhozza népünket és ólához minket, mert különben lenne annyi tisztelettudás benne, hogy ugy nevezzen egy népet, a hogy az nevezi önmagát. (Helyeslés a nemzetiségiek padjain.) T. ház ! Épen azért, mert látjuk ezt a mentalitást, a mely annyira összeütközik a korszellemmel, épen azért meg vagyunk győződve arról, hogy a mi ügyünk fog diadalmaskodni ezen elavult és korcs felfogáson. De menjünk tovább (olvassa) : »Csak arra emlékeztetem a