Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-99

184 99. országos ülés 1907 január 29-én, kedden. Nagy György: Önök soha sincsenek meg­elégedve ! Vlád Aurél : Dehogy nem. (Zaj.) Elnök (csenget) : Csendet kérek, t. képviselő urak ! Vlád Aurél : És minthogy ez a kérdés nem tisztán faji szempontból, hanem az állam czéljainak, az állam létezésének szempontjából is fontos, lehe­tetlenség, hogy ki ne terjeszkedjem a kérdés lénye­gének kutatásánál a belügyminiszter urnak ez ügy­ben elhangzott beszédére. T. ház ! Egy olyan államban, a melyben több­nyelvű nép lakik, lehetetlenség, hogy az állam intézményei olyanok legyenek, mint egy olyan államban, a melyben csak egynyelvű nép lakik. Olyan államban, mint a mienk, az állam intézmé­nyeinek hozzá kell simulniok az adott viszonyok­hoz és nem lehet helyes és az állam czéljaival és jövőjével ellentétben áll oly politikának a folyta­tása, és gyakorlása, mely a létező viszonyokat, meg­engedem : szép, de megvalósíthatatlan ábrándokhoz akarja hozzásimitani. Egy olyan államban, t. ház, a metyben többnyelvű nép lakik, az államnak egy feladata kell hogy legyen a különböző ajkú népek­kel szemben, hacsak nem akarja azt a másik poli­tikai irányt követni, hogy t. i. minden eszközzel az egynyelvűséget akarja megvalósítani, a mely az adott helyzetben és az adott körülmények között, azt hiszem, lehetetlen vállalkozás lenne. Mert maga a belügyminiszter ur is azt mondotta, hogy itt egészen mások a viszonyok, mint pl. Németországban, a hol 60 millió némettel áll szemben 2% millió lengyel. Bár ott sem helyes ez a politika. En azt hiszem, ez a vállalkozás, bárki vállal­kozzék erre és bármiféle eszközökkel vállalkoznék erre, csődöt mondana. Nem marad tehát más hátra, mint a másik eshetőséget szem előtt tartani, hogy t. i. igyekezzünk oly jogviszonyokat létesí­teni, hogy mindenki tekintet nélkül anyanyelvére, szívvel-lélekkel az államhoz csatlakozhassék. Ez csak olyanformán történhetik, ha az állam az idegen anyanyelvű állampolgárokkal, a kisebbség­ben levő nemzetiségekkel szemben ugy viselkedik, hogy mentől kevésbbé érezteti velük, hogy nem laknak külön államban és hogy nekik az állam létezése szempontjából mentől kevesebb áldozatot kelljen hozniok. Ezeknek az áldozatoknak mentől kisebbeknek kell lenniök, csak arra a térre szabad szoritkozniok, mely az állam létezését feltételezi. Az 1868-ik évi törvényhozás megpróbálkozott e kérdés megoldásával akkor, mikor a nemzetisé­gek egyenjogúsításáról szóló törvény meghozatott. Két felfogás volt akkor egymással szemben. A több­ség felfogása azt tartotta, hogy az állam oszthat­lanságának megóvása szempontjából a politikai magyar nemzet fogalmát szükséges konstruálni, a melyből aztán le lehet vezetni az összes állam­polgárok egyenjogúságát. Ezzel szemben a kisebbség, az akkori nem­zetiségi képviselők, egészen más alapon akarták konstruálni az egyenjogúságot, a mely alap tör­ténelmileg is igazoltatott. A régi Erdélybe ugyanis a politikai jogok gyakorlata attól volt függővé téve, hogy tagja volt-e valaki a székely, szász vagy magyar nácziónak, mert a náczióhoz való tartozás egy volt a politikai jogok gyakorlásával. A régi. erdélyi románoknak tehát, hogy politikai jogokat gyakorolhassanak, azt kellett követelniük, hogy ismertessenek el negyedik erdélyi nácziónak. (Zaj.) Ez megtörtént az 1863—64-ik évi nagyszebeni országgyűlésen, melyet az akkori abszolutisztikus kormány hivott össze. (Zaj. Felkiáltások: Erre akar­nak jogokat alapítani I) Nem mint j ogf orrásra hivat­kozom erre, hanem mint történeti tényre. Az er­délyi országgyűlés által hozott törvények természe­tesen az alkotmány visszaállítása után hatályon kivül helyeztettek. Nagyon természetes, hogy a román politikusok akkor a politikai jogok gyakor­lását, az egyenjogúságot egynek tartották azzal — ez volt a nemzetiségi felfogás, — hogy a román is ismertessék el országos nácziónak. Ezért a többség által beterjesztett és Deák által szövegezett 1868-ik évi XLIV. t.-cz. beveze­tésével szemben a kisebbségi indítvány egy lénye­ges eltérést tartalmazott, s ez az volt, hogy ismer­tessenek el az összes ittlakó népek országos nemze­teknek. (Zaj. Elnök csenget.) Ezzel szemben a több­ség, épen azért, hogy a federativ törekvéseknek útját állja, a Deák Ferencz által képviselt állás­pontot foglalta el, a mely abban kulminál, hogy az összes ittlakó állampolgárok egy politikai nem­zetet, a magyar politikai nemzetet képezik, s ennek mindenki egyenjogú tagja. Az egyenjogúság volt tehát az 1868-iki törvénynek alapeszméje. Ezen egyenjogúságra nézve csak abban a tekintetben tétetett kivétel és megszorítás, a mennyiben azt az országnak közigazgatása és a helyes igazság­szolgáltatás megköveteli. Ennek folyománya az, hogy az országgyűlésnek, kormánynak és felsőbb bíróságoknak hivatalos nyelve a magyarban álla­píttatott meg, ellenben az alsó közigazgatás és bíráskodás területén a nemzetiségi nyelv használatá­tának tág tér engedtetett, sőt odáig ment a törvény­hozás, hogy állami feladatnak jelentette ki, hogy az ittlakó különböző ajkú nemzetiségek ugy a nép-, mint a középiskolákban saját anyanyelvükön nyérjenek oktatást. Ezek azok az alaptételek, a melyek a nem­zetiségi törvényben benfoglaltatnak. Erről a tör­vényről mondta gróf Andrássy Gyula, hogy a magyar géniusz természetes szüleménye. Ha ez a magyar géniusz természetes szüleménye, hogy lehetséges az, hogy a gyakorlat és a későbbi tör­vényhozás eltér ettől, hogyan lehetséges és mivel lehet indokolni a,zon beszéd után, a melyben épen gróf Andrássy Gyula a magyar géniusz természetes szüleményének tartja ezt a törvényt, azt, hogy a törvényhozás csaknem egyhangúlag ellene szavazott azon inditványnak, a mely arra vonatkozott, hogy a kormány utasittassék ezen törvény végrehaj­tására. A nemzetiségiek azt hitték annak a törvény­nek hozatalakor, hogy majd később épen abba az alapelvbe, a mely kizárja az etnikai egységes ma-

Next

/
Oldalképek
Tartalom