Képviselőházi napló, 1906. V. kötet • 1906. deczember 13–1907 január 18.
Ülésnapok - 1906-78
78. országos ülés 1906 deczember íi-én, pénteken. m Elnök : Szólásra ki következik ? Raisz Aladár jegyző: Simkó József! SimkÓ József : T. ház ! Az egész ország egy uj korszakot vár, egy uj szellem utáni vágyódással van eltelve. Ez az uj korszak, nézetem szerint, abban különböznék az áldatlan régitől, hogy az a nagy ügy, mely az előző korszakban utolsó helyre jutott : a nemzeti kultúra ügye,, ebben az uj korszakban a legelső helyre jusson. (Helyeslés.) Öriási átalakuláson mentek át az elmék az utolsó évtizedek folyamán. A nemzet, mely el volt altatva, öntudatra ébredt és ennek az öntudatnak legbecsesebb alkotó eleme az önálló nemzeti kultúra megteremtése után való határtalanul forró vágyódás. (Igaz 1 Ugy van !) Kegyetlenül érezzük, hogy évtizedeken keresztül teljesen letértünk volt a magyar nemzeti művelődés igaz útjairól, ép ugy, mint a hogy letértünk volt az igazi alkotmányos élet és az igazi gazdasági boldogulás útjáról is. Már már azt hittük, hogy a nemzet nem ébred fel aléltságából, nem ébred fel történeti nagy hivatásának tudatára, hogy megvalósítson egy eredeti, önálló szellemű kultúrát, mely minden izében a magyar géniusz kifejezője legyen. (Helyeslés.) De ime, a mit még egy-két évtized előtt alig mertünk remélni, az már áthatni kezdi az egész közvéleményt. Alig van ma gondolkozó magyar ember, a ki mélyen ne szégyenlené azt a szánandó függést, azt a nyomorúságos gyarmati helyzetet, melybe egész művelődésünk a külföldieskedő, felületes divatos áramlatokkal szemben jutott a letűnt korszak szomorú éveiben. Ma már nincs gondolkozó, ki nem tudná, hogy csak látszatok után futottunk, csak nyugati mázt kentünk fejletlen, kezdetleges állapotainkra. Csak idegbeteg divatokkal törekedtünk tudományban és művészetben a haladottság káprázatát ébreszteni. Szellemi betegséget oltottunk csak a magyar gondolkozásba és a tüdőbeteg kóros pirját a haladás rózsaszíneként üdvözöltük, . . . (Zaj.) Elnök: Csendet kérek ! Simkó József: .. . pedig ennek a tüdőbetegnek kóros pírja maga a halál. (Igaz ! Ugy van !) T. ház ! Az a nagy betegség, meh/ben egész művelődésünk szenvedett volt, sehol sem vált annyira szemlélhetővé, mint művészeti életünk külföldieskedő elfajulásában. (Igaz ! ügy van I) Ezekben tűnt ki csak igazán, hogy a magyar érzés és gondolkozás alélt állapotba jutott (Igaz ! Ugy van!) és saját nemzeti forrásaiból alkotó erőt meríteni nem tud, (Igaz! Ugy van!) hanem külföldizmusok után, mint valaminémü léha személyek után önérzettelenül szaladgált. Az volt a legműveltebb és legszellemesebb, a leghaladottabb és a legmodernebb, ki a művészetben legjobban tudott megfeledkezni magyar voltáról, és az érvényesülhetett legkevésbbé, a ki a nemzeti eszményeket a leghívebben táplálta keblében. (Igaz ! ügy van ! Zaj.) Elnök : Csendet kérek, képviselő urak ! A szónokot nem lehet hallani. (Élénk derültség.) SimkÓ József: Engedje meg a t. ház, hogy egy határozott példára hivatkozzam, olyan példára, a mely fajkép, a mely jellemző a letűnt korszak egész szellemi romlására vonatkozólag. A művészeti életből veszem a példát, mert ez áll hozzám legközelebb, (Halljuk!) ezzel foglalkozom évtizedeken keresztül legbehatóbban. Azt azonban, a mit a művészetről mondani fogok, azt könnyű lesz átvinni egész szellemi életünkre. Festőmüvészetünknek oly nagy mestere élt a letűnt korszakban és él még most is közöttünk, a minőt ritkán teremnek a nagy nemzeteknél is hosszú századok. Tudom, hogy sokan, ha ezt mondom, nem is tudják, hogy kire gondoljanak és hogy én kiről beszélek. Épen ebben jut kifejezésre egy egész korszak nagy bűnössége a nemzeti G-éniuszszal szemben. Egy nagy történeti festőnk, a nemzeti klassziczizmus igazi apostola kortársaitól értetlenül alkotta elhagyatottságában halhatatlan müveit. És ez a nagy mester nemcsak alkotó, nemcsak komponáló lángelme, de egyúttal a képzőművészetek elméletének elsőrangú nagy képviselője, mondhatnám a magyar festőmüvészetnek Lionardo-ja. Ha ő nevelhet vala terveinek szabad követésével festői nemzedéket, akkor ma nemzeti festészetünkkel dicsőséget szereztünk volna az egész világ szine előtt. Adámosi Székely Bertalan az, a kit b. Eötvös József hazahitt Münchenből, hogy mint arra a leghivatottabb, vezetője, irányitója legyen a magyar nemzeti művészetnek. Mi történt azonban ? Hegedüs Kandid, a művészi ügyek akkori vezetője, a 70-es évek elején értekezik Székelylyel a művészeti oktatás tárgyában és javaslatait nem fogadja el. Székely, mielőtt Eötvös miniszter Münchenből hazahívta, már eleve megfogalmazta az egész müvévészoktatás menetét és különösen a festészet oktatásával az alapvető munkálattól a mesteriskola betetőzéséig tisztában volt. Es ez a szép terv, a legszebb reménj^ekre jogosító terv füstbement a hozzá nem értő, garasoskodó, a művészetben vezető szerepet és irányító hatalmat képviselő hatalmasok által. Leikükön száradjon azoknak, a kik a nagy mester életrevaló terveit megvalósítani nem engedték, avagy nem tudták. Neveket nem mondok. De ezeknek elmondásával tartoztam, hogy tudja a t. ház, hogy a nemzetnek legnagyobb müvészfiát, a hivatott vezért, a ki a művészi oktatással az egész vonalon tisztában volt, e téren 32 évi meddőségre és elemi oktatásra kárhoztatták itthon, mialatt ravaszul azt hangoztatták, hogy »müvész hazája a nagyvilág*. (Éljenzés.) Es a mi nagy mesterünk inkább a magyar haza nyújtotta számz kenyeret, mint a külföld fényes ajánlatait fogadta el, mert elsősorban magyarnak tudta és vallotta magát. Az alatt, mig a nagy mester visszavonulva, szótlanul, a mindennapi elemi oktatás mellett műalkotásait megteremtette, a nyugati Ízlésnek elferdülései babonázták meg művészeinket, Íróinkat és közönségünket. Mindezek önérzetükből