Képviselőházi napló, 1906. IV. kötet • 1906. november 15–deczember 12.
Ülésnapok - 1906-65
65. országos ülés 1906 november 27-én, kedden. 111 Jánosok ezek — 28% fillérbe kerül a mai viszonyok mellett. Én nem tudom, ki van becsapva : a főváros-e, a melylyel valamely vállalkozó elhiteti, kogy egy fél csirkét 28 fillérért szállíthat, vagy pedig azok a szegény szerencsétlen rekonvaleszczens betegek, a kiknek egészséges táplálkozásra volna szükségük, és a kik tönkremennek és elpusztulnak éhség czimén. (Igaz ! Ugy van !) Méltóztassék megkérdezni azokat az orvos urakat, a kik a sebészeti osztályban kezelik a betegeket, s akkor meg fogják mondani a belügyminiszter urnak, hogy akárhányszor van rá eset, hogy az operáczió a betegen kitűnően sikerült, hogy a beteg a javulás útjára tért, de nem tudja megemészteni azt az élelmezést, a melyet ott kap és elpusztul táplálkozás hiányában. (Igaz ! ügy van !) T. ház ! Rá kell hogy mutassak a Rókuskórházban uralkodó ázsiai állapotokra. Azok az orvosok, a kik a Rókus-kórházban működnek, igazolhatják, hogy a Rókus-kórház maga nemcsak hogy nem gyógyitóintézet, hanem valóságos fészke a tuberkulózisnak. A Rókus-kórházban a tuberkulózis számára nincs külön osztály. Együtt feküsznek a tuberkulotikus betegek a nem tuberkiüotikus betegekkel. Megesik igen gyakran, hogy bejön valaki egy akut betegséggel, azt sikerül megg3 r ógyitani, a helyett azonban megkapja a tuberkulózist, a melyet azután senki sem gyógyít meg. Sőt gyakorlati szakemberek azt mondották nekem, hogy maguk az orvosok, a kik a Rókus-kórházban gyógykezelnek, az országos átlagnál sokkal nagyobb arányban betegednek meg tuberkulózisban, mert lehetetlen az ottani állapotok mellett ezen betegség ellen védekezni. (Az elnöki széket Návay Lajos alelnök foglalja d.) És, t. ház, nehogy valamely személyes élt tulajdonosithasson valaki informáczióimnak, megjegyzem, hogy semmi gáncs, kifogás a kórházak vezetőjét, Müllei Kálmán miniszteri tanácsost nem illetheti. Orvosi körökből származó informáczióim megegyeznek abban, hogy ő minden tőle telhetőt és a mi az eszközök utján rendelkezézésére áll, megtesz a közegészségügy magasabb színvonalra való emelése czéljából. A híres fővárosunk azonban, mely oly nagy lelkesedést tudott kifejteni a mértékhitelesítő hivatal megtartása végett, a közegészségügyi viszonyok iránt ily lelkesedéssel nem viseltetik. (Helyeslés.) És ha, t. ház, itt a fővárosban, a Rákóczi-ut kellő közepén ilyen állapotok vannak, mi történhetik a vidéken ? Erre nézve csak egy példát kívánok felemlíteni, a mit szintén orvosi körökből, elég komoly helyről kaptam. A temesvári közkórházra vonatkozik ez az informáczió, a mely azt mondja, hogy ez a kórház a török időkből származó granárium-épületben van elhelyezve, a melyben a falakról hull a vakolat és a víz folyik a falakon a nedvességtől, Azok a betegek ott kell, hogy üdülést keressenek. Azt is hallottam, hogy az uj kórház felállitására szükséges eszközök már rendelkezésre állanak, de — és ezért nem vállalhatok felelősséget — azt mondja illető közegem, hogy van ott egy főorvos, a kinek a kvalifikácziója olyan gyönge, hogy arra egy uj és modernül berendezett kórházat az illetékes körök bízni nem akarnak. Hajdu Frigyes : De a polgármester rokona ! Éber Antal : Minthogy azonban olyan jó összeköttetései vannak, hogy elküldeni őt nem merik, ennélfogva meg kell maradnia annak a régi kórháznak, ott kell sinylődniök és pusztulniuk a betegeknek azért, hogy az a főorvos ur főorvos maradjon. Ilyen körülmények között aztán el lehetjnondani a mi kórházainkról azt, a mit Pirogoff orosz sebész mondott az orosz kórházakra, hogy a kórházak ilyen állapota mellett nem tudja, min kell inkább csodálkozni, azon-e, hogy még akadnak betegek, a kik azzal a reménynyel mennek a közkórházakba, hogy ott meggyógyulnak, vagy azon kell-e inkább csodálkozni, hogy még vannak bocsületes és lelkiismeretes orvosok, a kik megkísértik a küzdelmet a lehetetlennel, a kik tehetségüket mégis az emberiség javára akarják értékesíteni. Én azt hiszem, ezek olyan állapotok, ezek olyan intézmények, ezek az élelmezésre szükséges eszközökkel való ellátásnak oly sanyarú eszközei, a melyeket szégyenkezés, röstelés és megbotránkozás nélkül eltűrni egyáltalában nem lehet. Méltóztassék megengedni, hogy itt arra a 42 filléres napi élelmezési adagra nézve ismét egy nagyon paradoxnak látszó, de a helyzetet nagyon megvilágító ellentétre mutassak rá. A honvédelmi minisztérium most előttünk fekvő költségvetésében egy nagyobb kiadási tétel indokolásánál az mondatik, hogy a honvédségi pótlovak száma emelkedett és igy ezek ellátási és élelmezési napjai 233.000-rel emelkednek, ezen élelmezési nappal szemben a költség 268.000 koronával emelkedett: vagyis a honvédségi pótlónak a naj;i élelmezésére a magyar állam 1 korona 10 fillért ad akkor, mikor a Lipótmezőn elhelyezett egy elmebeteg embernek napi élelmezésére 42 fillért nyújt. Én nagy tisztelettel vagyok a honvédségi pótlovak iránt (Derültség.), de azt hiszem, legyünk mégis elsősorban emberek, és akkor, a mikor a honvédségi jjótlovak ellátásáról királyi fényűzéssel gondoskodunk, gondoskodjunk akkor saját embertársainkról is és ne tegyük ki őket az éhínségnek. (Helyeslés.) A mikor én ezeket felhozom, teljes tudatában vagyok annak, hogy az ezeken való segítésre pénz és pedig nagyon sok pénz szükséges ; de azt kérdezem én, vájjon ezen kiadásokkal szemben lehet-e valami, a mire azt mondhatjuk, hogy az a másiknak priusa. Mi lehet sürgősebb, mi lehet fontosabb és mi lehet jelentőségteljesebb, minthogy ezeknek a szégyenletes közegészségügyi állapotoknak egyszer valahára véget vessünk ? Ha nem humanitárius és nem szocziológiai szempontból nézzük a kérdést, de tisztán nemzetgazdasági
