Képviselőházi napló, 1906. III. kötet • 1906. október 10–november 14.

Ülésnapok - 1906-52

210 52. országos ülés 1906 november 5-én, hétfőn. nak, a földbirtokosoknak mindazon specziális szempontjait, a melyeknek védelméről nagyon természetesen lemondani nem leket. Hiszen a 23. §. azt mondja, hogy a kisajátítás valódi és teljes kártérítés mellett eszközöltetik, de tovább megy és daczára annak a »valódi« és >>teljes« jelzőknek, még expressis verbis is megmondja, hogy nemcsak a kisajátítandó ingatlan értéke veendő számításba, hanem azon értékveszteség is, a melyet az érték megcsonkítása vagy egyes részek elszakitása által szenved, átveendő azon költségtöbblet tőkéje is, melyet a megmaradt birtokrésznek a kisajátítás utáni használata a kisajátítás előtti állapothoz hasonlitva igényel. Már most, ha figyelembe veszszük, hogy a kereskedelemügyi miniszter ur javaslatában is csak olyan ingatlanok kisajátításáról volt szó, a melyek gazdasági vagy erdészeti megmivelés alatt állanak, a melyeknek tehát semmiféle afíekczionális értéke a tulajdonos szempontjából nem lehet, mert azok csak gazdasági hasznot hajtó objektumok, ezek elvonásáért pedig a kisajátítási törvény 23. §-a minden tekintetben magáért az ingatlanért, sőt még a használatban beálló többköltség tőkéje tekintetében is kártérítést nyújt : akkor én, bármennyire méltánylom is, hogy a gazdasági helyzetet minden kérdésben nálunk legelsősorban kell figyelembe venni, nem vagyok képes belátni azt a veszedelmet, mely a törvény eredeti szövegének elfogadása folytán a mezőgazdaságot vagy bármi mást is sújthatna. De, t. képviselőház, ki kell térnem arra a kérdésre is, vájjon mennyiben tekinthető az a közérdek követelményének, hogy ez a kisajátítási jog ilyen mértékben megadassék: mennyiben tekinthető nálunk valóban általános, fontos és lényegbe vágó közérdeknek az iparnak minden körülmények között való fellendítése elannyira, hogy e szempont előtt meghajlást kivannak még a magántulajdon részéről is abban a mértékben, hogy semmiféle kár a magántulajdont ne érhesse. T. képviselőház ! Teljes őszinteséggel, a melylyel tartozunk itt a ház előtt, azt is bátorkodom kijelenteni a szőnyegen lévő kérdésről, hogy én egy bizonyos sajnálkozással, sőt mondhatnám meglepetéssel tapasztaltam az eddigi tárgyalások, ugy a bizottsági, mint a plenáris tárgyalások során, hogy azt a lelkesedést, azt a szeretetet, amelylyel az iparfejlesztés kérdését a mi hazánknak mai felette Ínséges és prekárius viszonyai között felkarolni kellett volna, nemcsak hogy nem tapasztaljuk, de sőt rám, a ki figyelemmel kisértem a tárgyalásokat, egészen azt az impressziót tette a dolog, mint hog}^ ha csak a kereskedelemügyi miniszter ur az ő nagy tekintélyével és befolyásával csikarná ki a háztól és a ház bizottságaitól azokat a kedvezményeket az iparfejlesztés számára, a melyek ebben a javaslatban foglaltatnak. (Mozgás.) Én nem érzem magamat hivatottnak arra, hogy ebben a tekintetben gyenge szólási képességemmel ellensúlyozzam azt, a mit ellensúlyozni az igen t. miniszter urnak nem sikerült. De ennél a szakasznál — a melynek, meg vagyok győződve arról, hogy a gyakorlatban életbevágó jelentősége lesz abból a szempontból, hogy iparunk mennyire fejlődhetik tovább — méltóztassék mégis megengedni, hogy egynehány olyan adatot hozzak fel, a melyek épen a mezőgazdasággal és egész állami helyzetünkkel való kapcsolatban megmutatják és beigazolják azt, hogy mennyire kívánja nálunk a salus reipublicae azt,* hogy az ipart minden áron és minden körülmények között, a normális eszközöket túlhaladó eszközökkel is fejlesztenünk kell. (Halljuk ! Halljuk !) T. képviselőház ! Hivatkozom a kormány mostani fejének 1901 január 30-án egy társadalmi egyesületben tartott felolvasására, a melyben igen j)regnáns éllel és olyan éllel, a mely ma is teljes alkalmazást nyer, megállapította a következőket : (olvassa) »Jelenlegi nemzeti jövedelmünk nem nyújt elég anyagi erőt — ezt mondja Wekerle — állami és társadalmi szükségleteink fedezésére. Nem nyújt kellő alapot a rendelkezésre álló munkaerők megfelelő kihasználására, a nép szélesebb rétegeinek megélhetésére, sőt még arra sem, hogy földmivelődésünk helyzete biztosítottnak tekintessék.* Es tényleg, t. képviselőház, ha az iparfejlesztés kérdését kizárólag a mezőgazdaság érdekeinek szempontjából nézzük, akkor nyerjük tulaj donképen a legközvetlenebb impressziót, a legközvetlenebb meggyőződést arra, hogy ha nem a nemzeti jövedelem fokozása szempontjából, nem az iparosok szempontjából, akkor magának a mezőgazdaságnak, a földmivelésnek szempontjából égető és sürgős szükség az, hogy az ipar fejlesztessék. (Ugy van!) Méltóztassanak megengedni, hogy e tekintetben egymékány adatra hivatkozhassam. (Halljuk ! Halljuk!) Magyarországon a hivatalos statisztika adatai szerint az 1891—1895-ig és az 1896—1903-ig terjedő 5—5 évi időszak között a búzának az ára átlagban 14%-kal, a rozsé 15%-kal esett. Ugyanezen időszakban azonban a Buza- és rozsterület kiterjedése 122.000 hektárral emelkedett, vagyis karöltve a Buza és rozs árának állandó csökkenésével együtt járt a Buza- és rozsterület emelkedése. Ezzel szemben Ausztriában ugyanazon idő alatt, a mikor a csökkenés 9, illetve 35% volt a Buza és rozs áránál, 257.000 hektárral csökkent a búzával és rozszsal bevetett terület. Németországban, a hol a Buza és rozs árának csökkenése 2, illetve 2-8% volt, 238.000 hektárral csökkent a búzával és rozszsal bevetett terület. Vagyis látjuk azt, hogy azokban az államokban, a hol ipar van, ott levonhatták —• mert képesek voltak levonni — a Buza és rozs árés értékcsökkenésének eredményeit a mezőgazdaság produktivitása szempontjából; mig ellenben nálunk, a hol az áresés a legnagyobb mértékben észlelhető, nemcsak ennek az immár kevésbbé rentábilis produkcziónak a csökkentésére nem vezetett az, hanem természetszerűleg — miután más terrénumokra átmenni kevésbbé lehetett, mint ipa-