Képviselőházi napló, 1901. XXX. kötet • 1904. november 7–november 18.
Ülésnapok - 1901-512
512. országos ülés 190b november 10-én, csütörtökön. 91 Hock János: Ilyen kormányzat ellen, a mely kifosztja idegen érdekek kedvéért, egy idegen hatalom szempontjáért nemcsak kenyeréből, hanem jogaiból is az országot, nekünk csakugyan a végletekig küzdeni kötelességünk. (TJgy van! balfelöl.) A küzdelemben tehát én is egyetértek gr, Apponyi Alberttel, de a küzdelem mértékében már eltérnek a mi felfogásaink. Az önvédelmi harczban minden fegyver jogosult, (TJgy van! a szélsobaloldalon.) és akkor, mikor valaki engem megfojtani akar, nem keresem azt, hogy a harcznak vagy a verekedésnek szabályos formáját használom-e. (TJgy van! a szélsobaloldalon.) A küzdelemre vonatkozó felfogásunkban tehát konstatálom az egyértelműséget, de midőn ezt teszem, egész nyíltan és őszintén, ép ugy a hogy előbb Apponyinak érdemeit kiemeltem, kénytelen vagyok megemlíteni azt is, hogy a mai politikai helyzet kialakulásáért én őt teljesen nem oldhatom fel a felelőség alól. T. ház ! Bizonyítani akarok, Tisza Istvánnak politikai egyénisége ismeretes már évtizedek óta az egész országban. Kormányzati szándékait, államférfiúi tulajdonságait nemcsak olyan nagy, világos elme analizálhatta, mint Apponyi, ismeri azt immár az egész ország, és a miniszterelnöknek politikai múltja alapján konstruálta is benne a politikust. Miért gondolt mindenütt az egész ország rettegve már előre arra az eshetőségre, (TJgy van! a hal- és a szélsobaloldalon.) mikor ezt az igazán tanult és temperamentumos, de a mellett a nemzeti eszmények iránt érzéketlen politikust valaha az aulikus hatalom nemzete ellen fogja felhasználni? Hiszen mindnyájan sajnosán tapasztalhattuk, hogy valahányszor jogainkért, nemzeti eszményeinkért folyt itt e házban a küzdelem, sokszor az élethalálharcz: a legszélsőbb reakczionárius álláspont képviseletére mindig a miniszterelnök ur vállalkozott. (Ugy,van! TJgy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) 0 foglalta le magának azt a szomorú dicsőséget, hogy szolgálatkészségét minden esetben felfelé a nemzet rovására is bemutassa. (TJgy van! TJgy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) Sajnálatos a miniszterelnök urnak ez a nemzetietlen megtévedése, mert nagy kár az országra nézve, hogy egy olyan csakugyan kiváló, értelmes, tanult embert nem a nemzeti eszmények lobogója alatt látunk küzdeni. Szívesen konstatálom ezt a részére, sőt még azt is megengedem, hogy talán szerencsétlen megtévedése, a múltnak példája vezette őt erre az álláspontra, Nem az első politikus ő ebben a szerencsétlen országban, a kinek csakugyan rögeszméjévé fejlődött ki, — a mint jól mondta Apponyi Albert — hogy ezt a nemzetet csupán a királyi hatalomról lesugárzó kegyelemnek fénye növelheti, erősítheti, izmosíthatja. Ez az a csüggedésnek, ez az a kishitűségnek politikája, a mely a lemondás rendszerére vezeti mindig a nemzetet. Ez a politika azt hiszi, hogy a nemzeten kivül kell keresni mindig az erőt, nem gondolván meg, hogy a nemzeti élet struktúrája olyan, mint a piramis: a széles alapozott réteg a tömeg, azon kell nyugodnia a csúcspontnak, a királyságnak, nem pedig megfordítva áll a nemzeti élet, mert azt az élére állított piramist a legkisebb lehelet is félrebillentheti, holott azt az erősen alapozott nemzeti erőt semmiféle vihar el nem söpörheti. (Elénk helyeslés és éljenzés a bal- és a szélsobaloldalon.) Természetes, hogy a miniszterelnök ur ilyen felfogás mellett nem a nemzeti erők fejlesztésére törekedett az ő politikájában, hanem mindig a megalkuvásnak, a kompromisszumnak a terére lépve, ujabb és ujabb áldozatok árán akarta tengetni és tovább fentartani a nemzeti életet. Darabonkint akarta letörni alkotmányunk épületéről a támpillóreket, a fentartó oszlopokat, nem gondolván meg, hogy előbb-utóbb az egész épület, maga az alkotmány romba dől és romjai alá temeti a mi nemzeti életünket is, E kishitűségnek, a mely az ő politikájában oly erősen megnyilatkozik, látjuk a nyomait még a nagy Széchenyi politikájában is. Ez a nagy ember, a ki hazáját olyan igazán, olyan hőn szerette, szintén küzdött sokáig a rémlátások gyötrelmeivel. Nemzetét gyengébbnek, ellenfelét erősebbnek tartotta, mint ezek tényleg voltak, ítélete tehát meg volt tévesztve és ő veszélyesnek tartott minden oly küzdelmet, a mely a nemzeti erőre provokál és a nemzeti erőt szervezni és az udvari hatalom szervezetével szembe állítani akarja. Félt koczkáztatni a jövőt, s ezért inkább darabonkint volt kész odaadni a nemzeti élet létfeltételeit. Nem vette észre, t. ház, hogy a nemzeti élet is tényleg olyan, mint a mécs lángja, a melyet nemcsak akkor lehet eloltani, a mikor erősen ráfújunk, hanem akkor is, a midőn a táplálására szükséges olajat cseppenkint vonjuk meg attól a mécstől. (Tetszés balfelöl.) Ezt a veszedelmet már megsejtette Deák Ferencz bölcsesége, a midőn kimondotta azt a nagy gondolatot, azt a nagy politikai eszmét, hogy egy nemzet, a melynek erőszakkal veszik el a jogait, kedvező körülmények között azokat még mindig visszaszerezheti, de a miről önként lemondott, azt a jogot többé az a nemzet vissza nem nyerheti. Ez volt az a kishitűség Széchenyi politikájában is, a mely tényleg megfosztotta termékenységétől az ő nagy politikájának erejét. Ezért az ő hazafias aggodalmában kötelességet vélt teljesíteni, a midőn szembe szállt Kossuth hiterőtől áttüzesedett, nemzeti sovinizmustól lángoló küzdelmes politikája ellen. Pedig a nemzeti krízis válságos pillanataiban e politikával bontotta ki Kossuth a zászlót, mert ha ezt ki nem bontja, a világmozgalmak, a szabadságmozgalmak keresztülgázoltak volna a tespedő és elerőtlenedett nemzeten. (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és a szélsobaloldalon.) Csak az ily próféta emelheti 13*