Képviselőházi napló, 1901. XXX. kötet • 1904. november 7–november 18.
Ülésnapok - 1901-511
48 511. országos ülés i90'i ő indítványát bevezeti. O históriai alapon iparkodik azt plauzibilissé tenni, históriai alapon akarja annak szükségszerűségét bebizonyítani. De már az ő történetírása erősen, a túlságig el van látva szubjektív vonásokkal, a mint bátor leszek kimutatni. Az ugrai választókerület választóihoz intézett levelében az igen t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy még az ő kormányralépése után és annak a programmnak közhírré tétele után, mely a nemzetet némely, általa túlbecsült, de az én felfogásom szerint sem értéktelen reformokhoz juttatta, még akkor is sokáig tartott az anarchia. »Mennyi küzdelembe került — így szól a miniszterelnök — mennyi kárt okozott az országnak és mennyi szenvedést sok ezer családnak, mig végre a szabadelvű pártnak a harcz keményebb rendszabályaira is kész férfias elhatározása megtörte annak a kis csoportnak komoly ellenállását, a mely a paktum érvényesülésének elleneszegült.« Megengedem, hogy ez volt a miniszterelnök urnak szándéka, mikor a szabadelvű pártot a keményebb rendszabályok körüli sorakozásra felhívta. Megengedem, hogy a t. miniszterelnök ur az eredményt igy képzelte magának és hogy most is ennek a szuggesztiónak uralma alatt áll. Tényleg azonban a dolog réletlenül épen ellenkezőleg történt. (Derültség és helyeslés balfelöl.) Köztudomású tény, hogy az a kis csoport, mely az obstrukcziót még azután is folytatta, akkor, mikor ezeknek a keményebb rendszabályoknak a terve felmerült, erejében már teljesesi ki volt merülve és néhány rövid napnak a kérdése volt, hogy r az obstrukczió természetes halállal kimúljon. És ama bizonyos keményebb rendszabályok körüli sorakozás idézte elő azt, hogy az ellenzék, annak minden árnyalatai, azok közt némely oly férfiú is, a ki ma a miniszterelnök ur támogatói közt van, (Derültség balfelöl.) a maga egészében ismét a legkeményebb harczba sorakozott. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Akkor történt az az ország előtt ismert és annyi megérdemelt hálanyilvánitásban és ünneplésben megörökített tény, hogy Thaly Kálmán mélyen t. képviselőtársunknak felszólalására mindkét oldalon oly nyilatkozatok történtek, melyek a mármár fenyegető harcznak elejét vették. Ezt a tényt még egy érem kinyomatásában is örökítették meg, ezt ünnepelték pártkülönbség nélkül egy oly ünnepélylyel, a melynek központja Thaly Kálmán t. képviselőtársam volt. Hát mindez mit jelentett? Kétségkívül nem azt, hogy tényleg a szabadelvű pártnak kemény rendszabályok körüli sorakoztatása törte volna meg annak a kis csoportnak ellenállását, eltekintve attól, hogy egy ilyen módon békésen elintézett inczidens után talán nem egészen stílszerű az egyik félnek azt mondani, hogy: te meghátráltál, te megijedtél. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) De kisérjük tovább a t. miniszterelnök urat, mint történetirót. (Halljuk! Halljuk!) november 9-én, szerdán: A szabadelvű párt értekezletén az igen tisztelt miniszterelnök ur megemlékezett a báró Bánffy miniszterelnök ellen folytatott obstrukczíóról és azt mondta, hogy: »ma már erről az epokhäról történelmi objektivitással Ítélhetnek ugy azok, kik az egyik, mint azok, kik a másik táborban voltak«, és konstatálja azt, hogy »tényleg volt akkor a lelkekben komoly elkeseredés, mely az extrém elhatározásoknak jóhiszemű forrása lehetette Én üdvözlöm a t. miniszterelnök urat a történelmi objektivitás magaslatain. Még füleinkben cseng az a harczias és feltétlenül elitélő modor, a melyben akkor a küzdelem napjaiban a báró Bánffy ellen intézett obstrukcziót elitélte. Ma a történelmi felfogásnak és objektivitásnak magaslatára jutott. Talán odasegitette őt az a körülmény is, hogy körülnézve, kik támogatják őt jelenleg és kiknek támogatására kell neki számitania, arra a meggyőződésre jutott, hogy hasznos és opportunus dolog ma ezen epizódokra nézve a történelmi objektivitás magaslatára emelkedni. (Elénk helyeslés és taps a bal- és a szélsöbaloldalon.) De a t. miniszterelnök ur nemcsak a választóihoz intézett levelében és nemcsak a szabadelvű pártkörben, hanem itt a ház nyílt szine előtt is történetírói babérokra pályázik. Itt elmondta nekünk a vita első napján elhangzott beszédében az obstrukczió egész történetét. Czélja nyilván az volt, hogy az obstrukczíóról — hogy ugy mondjam — levegye azt a zománczot, mintha az a nemzeti nyelv érvényesítésének ügyében folyt volna. Okfejtő magyarázata nyomán elmondja, hogy az obstrukczió eleinte csak az ujonczlétszám felemelése ellen irányult, hogy azután, mikor ezt a javaslatot Khuen-Héderváry miniszterelnök a napirendről levette, az obstrukczió még tovább folyt és ürügyeket keresett, hogy éldegélhessen, szóval az egész lefolyt időnek egy dióhéjba szorított historikumát adja elő. A rövidségre való törekvés históriai visszapillantásoknál a parlamenti vitákban mindig helyes és üdvös, azonban ennek a rövidségre való törekvésnek nem szabad odáig mennie, hogy a történteknek igen lényeges részeit, még pedig olyanokat, a mik a dolognak alakulására döntő befolyást gyakoroltak, kihagyjuk. (Igaz! ügy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Ebben az ő oknyomozó történeti előadásában a t. miniszterelnök ur kifelejtette azt az epizódot, hogy Széll Kálmán kormányzata ugy ért véget, hogy egy udvari intrika által ő megbukott . , . Ugy van! Igaz! Hosszantartó élénk éljenzés és taps a bal- és a szélsöbaloldalon.) Ugron Gábor: A »Neue Preue Presse* volt az ok! Hock János: A »Neue Ereue Presse« czikke; a nagyváradi beszéd! Gr. Apponyi Albert: ... és hogy ennek eredményeként a miniszterelnök ur kapott a kabinetalakitásra megbízást, még pedig, a mint ő maga sem titkolta, abból a szempontból, hogy az ugy-
