Képviselőházi napló, 1901. XXIX. kötet • 1904. október 10–november 5.

Ülésnapok - 1901-502

502. országos ülés 19Qk október 26-án, szerdán. 291 näk igen szép lelkigyakorlatokat lehetett volaa idebent tartam a felett, hogy lelkiismeretükkel számot veBsenek és eldöntsék, hogy választóiknak az önálló vámterület dolgában tett ígéreteiket váltsák- e be, vagy pedig a parancsoló pártfegyelemnek engedelmeskedjenek ? Azok a tények, a melyek döntők, összefoglalhatók körülbelül három lényeges körülménybe, és azt hiszem, hogy a t. előadó ur is egyet fog velem érteni, hogy az a két szónok, mert a túloldalnak mindösäze csak két szónoka volt, távolról sem tisztázta a kérdést és még kevésbbé mentette fel a kormányt azon három súlyos vád alól, a melylyel az ellenzék részéről illették. Nagyon rövid leszek és csak a lényegét fogom érinteni azoknak a kérdéseknek. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Az első volt az a vád, hogy a kormány a törvény világos parancsa ellenére tarifa hiányában tárgyalásokba bocsátkozott. A t. kormányférfiak, valamint a túloldal két szónoka egy igen közkeletű és ismert álíamjogi tételt hozott fel, azt mondván, hogy minden törvény megváltoztatható és itt is csak arról van szó, hogy az 1899 : XXX. t.-cz. 4. szakaszának ezen gátló intézkedését egy törvénynyel majd megváltoztatjuk. Nagy Ferencz t. képviselőtársam finom distinkcziókba bocsátkozott ott, a hol a kormányt menteni kellett. Méltóztassák megengedni, hogy én is ^distingváljak, mert distinkczióra szükség van. Én azt hiszem, hogy törvény és törvény között különbséget kell tenni. Hiszen egy állam már, a klasszikus államjogászok szerint is, egy tökéletes életet élő szervezet. Már PJátó is azt mondta, hogy az államművészet a legtökéletesebb művészet, a művészetek koronája. És ennek a művészetnek tisztán mechanikai élete lenne? A törvényeket mecbanicze változtatni, tekintet nélkül azok előzményeire és tekintet nélkül arra, hogy mily közszükségletek, egy nemzetnek micsoda törekvései idézték elő azokat, nem lehet. Azokat a szempontokat, a melyek egy

r-egy törvénynek a czélzaíait képezik, a mely czélzatok lehetnek sokszor egy nemzet egész jövőjére kihatók, ezeket mind félrelökjük akkor, a mikor egy törvényt mecbanicze megváltoztatni akarunk ? Az adott esetben senki sem fejtette ki klasszikusabban az 1896: XXX. t.-cz. iníenczióit, mint gr. Apponyi Albert, a ki kimutatta, hogy ez a törvény nem egyszerű magyar törvény, hanem olyan, a mely garancziát foglal magában egy szerződéses állammal, Ausztriával szemben. (Ugy van! Ugy van! a szüsobaloldalon. Tehát nem is törvény, hanem szerződés. A törvény házi iigye egy egy államnak. Azonban a szerződés már kettőnek az ügye, a szerződéseknél magasabb fokú óvatosság szükséges, a szerződésbe foglalt garancziák felett a törvényhozásnak őrködnie kell és pedig fokozottabb figyelemmel. Mondom, klasszikusabban senki sem fejezte ki azt, mint gr. Apponyi Albert, a mikor igy állította fel ennek a kritériumát; »No3, t. ház, méltóztassék elgondolni, hogy az ilyen eljárásnak milyen befolyása van a két állam között úgyis kényes viszonyra? Fognak-e respektálni az egyik oldalról bármit, fognak-e súlyt fektetni bármire, a mit Magyarország magának, mint biztosítékot kiköt, ha tudják, hogy abban a pillanatban, a melyben a biztosíték rájuk nézve bizonyos nyomást gyakorolhat, a melyben érvényesülhetne, az a biztosíték félretétetik.« Ez t. képviselőház, az 1899 : XXX, t.-cz. 4. §-ának a jelentősége és a paktumnak is az a jelentősége, hogy az egy politikai biztosíték, a mely nem törvényszerű, de erkölcsi, és igy magasabb, mint a törvény, (ügy van! a szélsöbaloldalon.) Azt hiszem, hogy talán még a magyar politika sem mondott le egy bizonyos etikai életről; ámbár elmondhatjuk, hogy az utolsó hónapok fejleményei erős degenerácziót mutatnak ez irányban. (Igaz ! Ugy van! a szélsöbaloldálon.) A kormánynak második mentsége ezzel szemben az volt, hogy ő egy felhatalmazási javaslatot adott be és felhatalmazást kért; ezt a törvényjavaslatot azonban nem tárgyaltathatta. Igazán az ember kíváncsi rá, hogy micsoda vis major akadályozhatta meg, micsoda ellenállhatatlan erőhatalom volt az, a mely gátjául szolgált a felhatalmazási törvény tárgyaltatásának, Azt hallottuk a miniszterelnök úrtól, hogy az ellenzék nagy vitákra készült. Nagy vitákra készült az ellenzék! Hát uramfia, olyan országos csapás ez ? Olyan szokatlan dolog ez? Hát a parlament csak addig jó, mig nagy vitákat nem csinál? Akkor pedig félretehető és nem veszszük semmibe a működését, ha az ellenzék egyedüli feladatára, a kritikára vállalkozik, talán a szokottnál nagyobb dimenziókban? Ez is egy további jelensége annak, hogy a politikai czinizmus annyira lábra kapott ebben a házban, hogy mindaz, a mit a tradiczió, a mit az egészséges, becsületes politikai felfogás szentesitett, kezd kimenni a divatból. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Igazán, gyönyörűen állunk, t. képviselőház, azzal az ujabb alkotmányjogi teóriával, a melyet tegnap hallottunk a miniszterelnök úrtól. A monsieur sans géné egy kicsit túl teszi már magát azokon a határokon, a melyeket gene-nek nevezünk. Tegnap hallottunk egy teóriát, a mely teóriának majd később megmondom a nevét. Fejetetejére állítja a miniszterelnök ur Montesquieunek elméletét az államhatalmak megoszlásáról. Mert ő nem a törvényhozással kezdeményeztet többé és hajtatja végre a kormányhatalommal, hanem a kormányhatalom cselekszik, szerződik és befejezett tények elé állítja a törvényhozást. Montesquieunek elmélete, Oroszországot kivéve, minden modern államban alapul szolgált az alkotmány berendezésénél. Mi tehát gyors léptekkel kezdünk közeledni Oroszország felé. A veszély kettős azért, mert ebből a post37*