Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-483

483. országos ülés 190í augusztus 6-án, szombaton. 299 hatok, hogy a mi lehetséges, a mi megtörténhetik, az tényleg meg is fog történni. Áttérek már most a czukor-surtaxe kérdésére és itt csak azt vagyok kénytelen előrebocsátani, hogy az én t. képviselőtársam téved, ha azt hiszi, hogy a kormány helytelen alapon állott akkor, a midőn annak idejében, a czukorprémium megobstruálása idejében a prémium fentarláaa mellett foglalt állást. Abban az időben minden állam prómiálta a maga czukortermelését. A viszonyok ugyanazok voltak az egyes államok czukortermelései között, mint ma és ha igaz az, a mit t. képviselőtársam beszéde további folyamán mond, hogy a magyar czukoripar egy és más okok miatt gyengébb, mint az osztrák és egyéb külföldi czukoripar, hát akkor önmaga szolgáltatta a bizonyítékát annak, hogy helyesen járt el a kormány akkor, a midőn a prémium fentartását követelte, mert akkor az összes államok igy protezsálták a maguk czukrát, mert kétségkívül sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe jutott volna a magyar czukoripar, ha a prémiumtól megfosztatik akkor, a midőn más államok bőséges prémiummal látták el a maguk czukrát. Akkor, a midőn a prémiumrendszer világszerte fennállott, nekünk is fenn kellett tartani a prémiumot, de a mint akkor is megmondtam, csak addig, a mig a többi államok is meg nem szüntetik és méltóztassék elhinni, hogy a mi kedvünkért a többi államok akkor nem szüntették volna meg a prémiumot, még Ausztria sem és a mi czukorgyártásunk a legsúlyosabb helyzetbe jutott volna nemcsak a külföldi, de az ausztriai gyártással szemben is, ha akkor meg kellett volna szüntetni a prémiumot. Azonban egészen más lett a helyzet akkor, a mikor egy internaczionális megállapodás következtében megszüntették a prémiumokat mindenütt, akkor már nekünk sem állott érdekünkben a prémium rendszert fentartani, mert hiszen kollizióba jöttünk volna a többi államokkal és kizárták volna a mi czukrunkat minden államból, mely a szerződési kötelékbe belépett. Akkor hozzá kellett járulnunk nekünk is a prémium megszüntetéséhez és el kellett fogadnunk a surtaxe-ot, a mint azt a többi államok is elfogadták. Igaza, van az én t. képviselőtársamnak és egészen helyesen adja elő a dolognak történetét, csak egy nüanszban méltóztatik tévedni, de ez a nüansz aztán tökéletesen elegendő arra, hogy a konzekvencziát, a melyet okoskodásából levont, teljesen lerontsa. A dolog ugy áll, hogy a brüsszeli egyezményben egyesült államok tényleg azt a czélt tűzték ki maguk elé, hogy mindegyik állam igyekezzék a maga fogyasztását, a maga fogyasztási területét, a maga termelése számára biztosítani, hogy lehetőleg kizárja az idegen czukor behozatalát. Ez volt az előfeltétel, melylyel mi magyarok belementünk ebbe a brüsszeli konvenczióba és ezt mint határozott kikötést állítottuk fel Ausztriával szemben is. Itt a törvényhozásban is, egészen világosan, ehhez a feltételhez kötöttük a biüsszeli egyezménybe való belépésünket, ha t, i. sikerül oly intézkedéseket létesítenünk, melyek segélyével a magyar fogyasztás a magyar termelés részére biztosíttatik. Csakhogy, t. képviselőház, — ós itt van az eltérés köztünk — a mig más vámterületileg önálló államokban ezt a czélt igen könnyen és igen egyszerűen el lehetett érni surtaxe felállításával, miután a surtaxe nem egyéb, mint egy behozatali vámilleték, addig nálunk Magyarországon és Ausztriában, a hol nem képezünk külön vámterületet, hanem egységes vámterület alkotunk, s a hol a brüszszeli egyezményből kifolyólag nem léptünk az önálló vámterület álláspontjára, nekünk a surtaxe felállításával ezt a czélt nem lehetett elérni, hanem keresni kellett egy más megoldást a nélkül, hogy a vámközösség tangáltassék, keresni kellett tehát egy más eszközt arra, hogy mikép biztosithassuk a magvar fogyasztásnak a magyar termelést a nélkül, hogy a vámközösség, a mely Ausziriával szemben fennáll, érintetnék és tángáltatnék. Ekkor jutottunk a kontingentálás eszméjére. Hogy ki és micsoda utógondolattal ment bele a kontingentálás eszméjébe : ez, azt hiszem, mellékes kérdés, a mit nagyon is nehéz volna konstatálni. Abban igaza van t. képviselőtársamnak, hogy nem a mi kontingentálási rendszerünk, hanem az ausztriai kontingentálási rendszer képezte Brüsszelben a fennakadás tárgyát, mert hisz ez a kettő nem egyformán történt, mert mindegyiknek saját joga lévén kontingentálási rendszerét ugy rendezni be, a hogy akarja, mi máskép rendeztük be, mint Ausztria. A mi kontingentálási rendszerünk nem foglal magában prémiumot a gyárosokkal szemben, de az ausztriai sajátságos viszonyokra való tekintettel a kontingentálás ott tényleg ugy állapíttatott meg, hogy ha valaki szigorúan akarta bírálni, bizony rámondhatta, hogy az prémiumot foglal magában. Nem kellett volna a megbirálás ezen eredményének szükségkép bekövetkeznie, de tényleg a Brüsszelben egyesült államok igy fogták fel az osztrák kontingentálást, s ennek következtében azt a brüsszeli egyezménynyel összeegyeztethetőnek nem tartották. Ily viszonyok között ránk nézve egy igen nehéz helyzet állott elő, s azért kénytelenek voltunk egy más eszközről gondoskodni, a mely a kontingentálást helyettesíteni képes legyen, s akkor jutottunk az ausztriai kormánynyal arra a megállapodásra, liogy nem ugyan vám színezetével és vám alakjában, hanem egy, a brüsszeli egyezményben megállapított összegnél kisebbmérvű surtaxe beszedését engedjük meg kölcsönösen, de nem a befogadó, hanem a küldő állam javára, hogy ezzel is dokumentáltassék, hogy itt nem határvámról, hanem egy más átutalási illetékről van szó, kapcsolatban a régi idő óta fennálló átutalási eljárással. Igy jött létre az a 38*