Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.
Ülésnapok - 1901-465
Í65. országos ülés 190b Julius 16-án, szombaton, 69 természetesen elkíséri az udvar megfelelő személyzete oda is. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Mélyen sajnálom, t. ház, hogy báró Dániel Ernő t. képviselő ur beszédében egyebet, mint a mit most elmondottam, nem találtam és ennek folytán el is búcsúzhatom tőle; nem is foglalkozom vele tovább, mert egyéb mondanivalóm beszédéről, mint, a mit már konstatáltam, nincs: hogy t. i. a magyar közjogba és törvényeinkbe ütköző nyilvánvaló kizárt lehetetlenség az, a miről beszélt, másrészt pedig konzekvencziák szempontjából olyan siralmas állapotot konstatáltam, t. ház, hogy szinte felesleges és meddő dolog vele tovább is foglalkoznom. (Helyeslés a bal és a szélsöbáloldalon.) Rátérek, t. ház, magára a kérdésre. Hogy az udvartartás költségének kérdésében helyes látókörrel bírhassunk, konstruálnunk kell magunknak az államnak é 1 ? az államfőnek elfogadható definiczióját, jelentőségét, czélzatait. Akármelyik teóriához folyamodunk is, t. ház, akár az államnak biológiai alapon vett definiczióját, — akár a hatalmi köröknek u. n. szétosztására vonatkozó Plátó-féle elvet, — akár Piátónak ideológiai álláspontját, a mely a jobbak kormányzatának elvére van alapítva, — akár az Isten kegyelméből való uralkodásnak bármely rendszerét veszem alapul — akár azt a korszakot tekintem, a melyben megállapították, hogy a király uralkodik, de nem kormányoz: bármely elv szempontjából kétségtelenül áll az, hogy soha és sehol nem a nemzet és állam volt a királyé, hanem mindig és mindenütt a király volt a nemzeté, (Ugy van! a szélsöbáloldalon,) A nemzet, t. ház, a mely jogosítva van vágyainak, törekvéseinek, jövendőjének biztosítékait saját meggyőződése szerint követelni, nem is követhet el illojalitást. Az antidinasztikus törekvések és az antidinasztikus politika eredményeinek mérlegelése alkalmával sohasem a nemzet volt vétkes a történelem ítélőszéke előtt; mindig azok a királyok szolgáltattak rá okot, a kik nem a nemzet dicsőségét, hatalmát, hanem saját egyéni érdekeiket tartották szem előtt, (Ügy van! a szélsöbáloldalon.) a kik nem tisztelték az alkotmányt és megvetették a törvényt. T. ház! Ag a nemzet, a melynek fiai hűséges őszinteséggel, a király iránt tartozó mély tisztelettel megmondják a királynak azt, hogy a király nem ugy teljesiti kötelességét, mint a hogy azt a törvény és alkotmány előírja, a legbecsületesebb, a legszentebb kötelességet rójják le. (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) Azok a tanácsosok a hibásak, a kik rejtegetik e dolgokat a király előtt és elhitetik a királylyal azt, hogy a midőn ő törvénytelenül cselekszik, eljárása törvényes és helyes. Polczner Jenő: Ámítják a királyt! Polónyi Géza: Azon korszakban, a midőn az Isten kegyelméből való uralkodás ideje volt, csak szerencsés és boldogtalan alattvalókat ismert a történelem; annak lapjai régen le vannak zárva még a czezarisztikus államokban is. Ma már nem az alattvaló, hanem az önérzetes polgár mint a nemzet tagja — Magyarországon mint a szent korona egyenjogú tagja — áll királyával szemben és vele együtt akar alkotni egy nemzetet és egy államot, a melynek a király kifelé a képviselője, befelé pedig az állami tekintélynek őre, (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) de nem parancsolója, mert oly alkotmányt nem ismerünk, — a melynek elméletével sűrűen fognak találkozni beszédem fonalán — a mely azt tanítja, hogy: »az én koronám«, »az én nemzetem«, »az én hadseregem « . . . Hock János: Az én államadósságom! (Derültség bal felöl.) Polónyi Géza: Azt már nem mondja! Az államadóság a mienk és a hadsereg, a nemzet és a korona a királyé. Ezek az idők, mondom, lejártak. Mégis napról-napra sűrűbben, majdnem minden nap ezzel a felfogással találkozunk, még pedig hivatalos, a miniszterelnök által ellenjegyzett okiratokon is, hogy ő Felsége még mai napig is azon meggyőződésben van, mintha a korona, a nemzet, a hadsereg az övé volna, mintha ezek felett ő rendelkeznék. Ez már maga egy szerencsétlenség, különösen nálunk, a hol az udvartartás kérdését nem lehet azon általános hármas szempontból kezelni, mint másutt: gazdasági, közjogi és érzelmi szempontokból. Nálunk az érzelmi szempontokat, fájdalom, ki kell hagyni, mert e részben a keserűség hangján kellene ugy megszólalnunk, hogy ezzel a koronának tekintélye és fénye is könnyen érinthető volna. Másutt sem könnyű dolog az egyeduralmi elsőbbségnek az a biztosítása, a mely azon meggyőződésen alapszik, hogy a királyság intézménye jobb a köztársaság intézményénél; nálunk azonban, a hol a fejedelem dicsőségéből háramló minden előny, a koronás király állásából folyó biztosíték: mindezek egy monarchia két államának népei között kell, hogy megoszoljanak, tehát a koronában nyilvánuló jótékony intézményeknek csak fele éri a nemzetet, a terheknek kettőzött volta pedig egész mértékben éri a nemzetet, ott különös, kettőzött művészettel kellene a korona képviselőjének, a koronás királynak azon törekednie, hogy a királyság intézményét is, a saját fejedelmi személyét is az érzelmi motívumok szempontjából ugy igyekezzék megkedveltetni népével, hogy boldogság, megelégedés legyen jutalma az ő uralkodásának. Nálunk azonban 300 hosszú esztendő története, a melyről most nem akarok megemlékezni, lehetetlenné teszi nekünk azt, hogy a lojalitás kérdését az érzelmi szempontokból is tárgyalhassuk, mert ha tárgyalnék, a fájdalmas emlékek oly tünetei rajzolódnának le előttünk, hogy valóban elszomorító és valóban nagyon szerencsétlen gondolatnak kell tekintenünk azt, hogy ezelőtt 300 évvel a magyar nemzet, a helyett, hogy nemzeti királyához ragaszkodott volna,
