Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-465

465. országos ülés 1904 Julius 16-án, szombaton. 61 tartozom Magyarország koronás fejedelme iránt s azzal a jogos őszinteséggel, a melylyel mint képviselő tartozom a nemzetnek, (Helyeslés balfelöl.) elmondjam szerény nézeteimet egyrészt azért, mert azt gondolom, hogy egy pár ujabb szempontot még jelezhetek a tárgyalás alatt lévő javaslat körül, de azért is, hogy adandó szavazatomat megokoljam. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Talán soha, vagy legalább igen ritkán került a képviselőház elé tárgyalásra olyan javaslat, a mely felületesebben, a törvényt nagyobb mértékben megsértő módon lett volna fogalmazva, mint ez a javaslat. (TJgy van! balfelöl.) Már maga a czim sem felel meg sem a törvénynek, sem a valóságnak, sem a magyar nemzet jogos igényeinek. A czim: »0 császári és apostoli királyi Felsége legmagasabb udvartartása költségei.« Mi mint magyar királynak adunk az 1867 : XII. törvényczikk értelmében udvartartásra költségeket, a császár ő Felségének egy fillért sem. (Helyeslés halfelöl.) Eddig 1867 óta a költségvetésekben és zárszámadásokban mindenkor csak ez a kitétel fordult elő: »királyi udvartartás*, s ez felelt meg a 67-iki törvénynek is, a mely világosan ezt mondja: »Magyarország alkotmányos önállásával, s a magyar király fejedelmi magas tekintélyével sokkal inkább megegyez, hogy a magyar országgyűlés a felelős magyar minisztérium előterjesztésére külön szavazza meg a magyar király udvartartása költségeit.« Ott tehát a császári czimet még sem a törvénybe, sem a költségvetésekbe be nem vették. Az 1867-iki országgyűlésben még volt annyi önérzet, volt a nemzet ősi joga és igénye iránt való annyi tapintat, hogy az uralkodónak nem mindenféle czimeit sorolta fel, hanem egyedül azt a czimét, a melyhez való vonatkozásban az udvartartás költségeit meg akarta állapitani. Lényegtelennek látszik, de mégis nagy fontosság rejlik ebben. Ezt a hibát észrevette a pénzügyi bizottság, s ő már kijavította a czimet, de szintén meghagyva a felesleges és veszedelmes sallangot, az »ő cs, és apostoli királyi Felsége« kifejezését ; ehhez azonban hozzátette, hogy: »a magyar király legmagasabb udvartartása költségeiről «. Kissé közelebb esik már igy a szövegezés az udvartartás ezéljához és a törvényjavaslat szándékához ; de mégis nem egészen az, a mi a régi törvényes kifejezés volt, a mikor csak a királyi udvartartás költségeit szavazta meg a törvényhozás. Népiesen szólva hajaz hozzá, de még sem egy a régi kifejezéssel; mert egészen más az a magyar király udvartartása, a mely lehet Bécsben is ós lehet közös az osztrák császáréval; most is voltaképen van a magyar királynak német udvartartása Bécsben : a császári. Mégis egészen más a magyar királyi udvartartás, a mely azután nem lehet császári, nem lehet egy a császárival, nem lehet német, hanem mint magyar királyi udvartartás, egyedül erre a czélra szolgál. Ép ezért lényegesnek tartom, hogy a czimet a törvényhozás javitsa ki. Ha a javaslatot előterjesztő kormány ugyanazt vallja, a mit eddig 37 esztendőn keresztül a törvényhozás kifejezett azzal, hogy: »magyar királyi udvartartás«, akkor minden gondolkozás és megütközés nélkül elfogadhatja javaslatomat, a mely abban fog állani, hogy a czimet javitsa ki a törvényhozás igy: »A magyar királyi udvartartás költségeiről.« Ha pedig nem egy a kettőnek értelme, akkor már veszedelmes 37 esztendei gyakorlat után ezt az uj czimet behozni. Félő ugyanis, hogy nem fog-e ebből valami eszmei, logikai következtetés utján kifejlődni az, a minek nyomát már tegnap Dániel Ernő képviselő ur beszédében észrevehettük, hogy először együttes udvartartásról beszélnek, idővel pedig majd ennek a nyomán talán közös udvartartásról fognak határozni és a császári és királyi udvartartást fogják emliteni. Az ilyen szavak használatánál a közjog terén nagyon vigyázni kell. Ilyen csekélységekből fejlődött ki az, hogy mig az 1867-diki törvény magyar hadseregről beszél, később már széltében-hosszában beszéltünk közös hadseregről. Eleinte csak beszédbeli és gondolatbeli hanyagságból beszéltünk birodalomról, később ebből már jogi következtetéseket akartak vonni. Erre vagyok bátor a törvényhozás figyelmét felhívni. Csekélységnek, semminek látszik az ilyen czimbeli változtatás, de a magyar nemzet története arra tanít bennünket, hogy a törvényekben minden szóra figyeljünk, mert minden szó veszedelmet rejthet magában a későbbi korok számára. (Igaz! TJgy van! a szélsőbáldalon.) Sajátságos az első szakaszban az a kifejezés is: »0 cs. és apostoli királyi Felsége I. Ferencz József legmagasabb udvartartásának költségei« stb. Hiszen mi nem egy személynek, nem I. Ferencz Józsefnek szavazzuk meg az udvartartást. Polónyi Géza: De igen! Veres József: Mi megszavazzuk a magyar királynak, ő Felségének, I. Ferencz Józsefnek, mint magyar királynak és ha más lesz is a magyar király, az az összeg 10 évre van megállapítva. E szerint hát nem egy személynek, hanem a magyar királynak szavazzuk meg a kért öszszeget és azért nézetem szerint e név beletétele e szakaszba hibás és ép azért törlendő. Nem részletezi a javaslat, hogy mire kérik ezt a tetemes összeget. Azt kívánja a törvényhozástól, hogy 11 milliót szavazzunk meg vaktában, mikor azt sem tudjuk, hogy mennyi ebből ő Felségének személyi költsége, mennyi jut az uralkodóház egyes tagjainak, mennyi fordittatik dologi kiadásra, mennyi jótékony, mennyi művészeti stb. czélokra ? Ez egy kissé mégis csak sok a vak bizalomból, a mit tőlünk a javaslat kivan. Megérdemli a nemzet és az ország, a mely ilyen bőkezűen járul egy olyan udvartartás költségeihez, a mely voltaképen nincs is, hogy legalább röviden, általánosságban mégis tájé-