Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-464

h6k. országos ülés 190í Julius í5-én, pénteken. 51 következtében szellemi világukra, politikai nézeteikre és magatartásukra az udvar befolyása kétségtelen ; tekintettel, hogy alkotmányos fejedelem udvara egy részét kell, hogy képezze az alkotmányos szervezetnek; határozza el a képviselőház: mivel az 1867 : XII. t.-cz. 7, §-a végrehajtva még nincs és ennek érdekében mi sem történik; mivel a magyar nemzet nemcsak politikai, hanem szellemi élete és törekvései élén felséges királyát és uralkodóházát óhajtja látni; mivel az uralkodó és házának őrizetét, környezetét képezni, szivét és gondolkodását birni a nemzet saját kötelességéül ismeri és arról lemondani nem akar; mivel az alkotmány erős biztositékainak egyike, a magyar király udvartartásában is érvényesíteni az alkotmányosság követelményeit, hogy a 403, sz. törvényjavaslatot általánosságban nem fogadja el részletes tárgyalás alapjául és utasítja a miniszterelnököt, miszerint ez év folyamán terjeszszen be törvényjavaslatot a magyar király külön udvartartásáról és költségeiről.* {Az elnöki széket Perczel Dezső foglalja el.) Ebben a határozati javaslatban tehát a magyar király külön udvartartása nemcsak tökéletesen meg van indokolva, hanem részletesen körül is van irva. Ebben a vitában az akkori miniszterelnök, Tisza Kálmán, természetesen az eddigi állapotnak fentartása mellett foglalt állást. Vele szemben szólásra emelkedett fel akkor gróf Apponyi Albert és azt mondotta, hogy tiltakozik azon felfogás ellen, mint hogyha olyan tétel volna felállítható, hogy az, hogy magyar udvartartás legyen, lehetetlenség, vagy hogy az a dualizmussal összeférhetetlen. Ezekből kitűnik, hogy a külön udvartartást már a 80-as években ós ha jól emlékszem, bár erre vonatkozólag most adataim nincsenek, már korábban is határozottan követelte a ház. Hogy 1867-ben és 1870-ben ebben a tekintetben a nemzet jogos követelése különös formában meg nem nyilatkozott és nagyobb sulylyal hangoztatva nem lett, annak magyarázatát csakis abban falálom, hogy az 1867-iki kiegyezés után, nevezetesen gr. Andrássy Gyula miniszterelnöksége alatt olyan jelenségek mutatkoztak, melyek egész alaposan eltölthették a nemzetet azzal a reménynyel, hogy ez az udvartartás nem is lassú tempóban, hanem rohamosan fog nemzeti irányba indulni. Méltóztassék csak visszagondolni arra, hogy akkor a trónörökösnek magyar nevelők rendeltettek, a király fiatalabb leánya csaknem tisztán magyar nevelésben részesült s ugy tudom, hogy anyanyelve is magyar, mert ez volt az első nyelv, a mit tanult. Abban az időben az udvar sokkal gyakrabban és huzamosabb ideig tartózkodott Budán, mint mostanában. Ezen jelenségek kétségtelenül feljogosították a közvéleményt arra, hogy bízzék és reménykedjék abban, hogy midőn a magyar király az alkotmányosság terére lépett, a nemzettel kibékült, magát megkoronáztatta, felismerte annak jelentőségét és fontosságát is, hogy az ő ezeréves koronájának, Szent István koronájának tekintélyét és fényét megilleti az, hogy nemzeti udvartartás is legyen. Ebben meg lehetett nyugodni s az ebben való megnyugvást fejezi ki az én felfogásom szerint az 1867: XII. t.-cz. 7. §-a is, a melyben kimondta a törvényhozás, hogy: »Magyarország alkotmányos önállásával, a magyar király fejedelmi magas tekintélyével leginkább megegyezik az, hogy a magyar országgyűlés ;t felelős magyar minisztérium előterjesztésére külön szavazza meg a magyar udvartartás költségeit.« így állván a dolog, az az okoskodása t. képviselőtársamnak, a melyet ahhoz fűz, hogy a politikai tényezők annak idején megnyugodtak az udvartartás ama berendezésében, a minő az ma, tökéletesen elesik, mert a mint mondottam, az udvartartásban talán hirtelen átmenetet akkor sem várt senki, hanem mindenki a legjobb reményekkel nézett egy akkor kecsegtető irányban megindult fejlődés elé. De azt a lehetetlen közjogi tételt, a melyet ma először hallottam báró Dániel Ernő képviselőtársamtól, a mely teljesen az ő találmánya és a mely az »együttes« udvartartásról beszél: azt hiszem, a 67-es kiegyezés megalkotói és az akkori politikusok közül egy sem képzelte, s ezért ezt a kifejezést nem tulajdonithatom egyébnek, mint a közjogi diztinkcziók iránti teljes órzéktelenségnek vagy az érzéketlenség oly nagy mérvének, a mely talán a most uralkodó kormányzat eredménye. Egyébként rám azt a benyomást tette báró Dániel Ernő t. képviselőtársam felszólalása, mint hogy ha ő saját pártját akarta volna megvédelmezni azon híresztelések ellen, melyek szerint maga a szabadelvű párt sem nagyon szívesen fogadja el az ellőttünk fekvő törvényjavaslatot ; maga a képviselő ur pedig bizonyítani akarta, hogy ő igen nagy lelkesedéssel és melegséggel teszi magáévá ezt a javaslatot, Hát én nem vizsgálom, kinek mi lakik a szivében, de azt hiszem, hogy ez esetben a látszat megfelel a valóságnak is, és az az indifferentizmus, a mely ellen báró Dániel Ernő tiltakozott, bizony meg van a szabadelvű pártban ezen javaslattal szemben. (Ugy van! a baloldalon.) T. képviselőház! Majdnem két évvel ezelőtt terjesztették a képviselőház elé ezt a javaslatot és azóta, valahányszor szó volt róla, különösen magánkörökben, mindig ugy emlegették, mint egy Damokles-kardot, a mely örökké fejünk felett függ; jó volna, ha minél előbb le volna tárgyalva, ha már el nem lehet hárítani, hogy ezt a keserű poharat kiürítsük. Mikor pedig közeledett a törvényjavaslat tárgyalásának ideje, nagyon élénken tudakozódtak itt minálunk, hogy hosszura fog-e nyúlni a vita, mert ugylátszik, a túloldalnak ez a vita nagyon kellemetlen; legalább ugy fogják fel ott. És én ezt természetesnek tartom. Végre is akárhogy veszszük a dolgot, legalább a külső forma szerint nép7*