Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-464

46 464. országos ülés 190í Julius í5-én, pénteken. nak özvegyekké és árvákká, mert a kenyérkereső, családfentartó erők, nem tudván itt megélni, kénytelenek kivándorolni. A számoknak ez a lelke ott háborog és^ rémit a sikoltó inség munkátlan ezrei között. Épen ma volt alkalmunk egy kétségbeesett község küldöttségét vezetni a miniszterelnök ur elé. Előadásukból meggyőződhetett, hogy a színmagyar vidéken is micsoda veszedelem fenyegeti a nemzeti erő legbiztosabb tényezőit. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A t. előadó ur a maga indokolásában, a melylyel a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlotta, hivatkozott báró Bajthay Antal erdélyi püsj)ök azon beszédére, a melylyel 1749. május 13-án a Mária, Terézia-féle királyi palota alapkövét letette. 0 egészen más konklúziókat von le ebből az igen fénye3, klasszikus beszédből, mint a melyeket én vagyok kénytelen levonni. Mert ebben a hatalmas beszédben én is találtam ám érveket a magam álláspontja mellett. Mintha csak a mai najDokról szólna Bajthay Antal püspök. Azt mondja beszédének egy részében: »Sed et annis superioribus terrae Nostrae ita plerumque steriles extiterunt, ut vix nobis alendis sustentandisque sufficerent. Idcirco horrea vacua, plebö tota inops, vires tenues, et aeraria omnium Provinciarum exhausta sünt. Qnas calamitates qui non sentit, aut exigues esse putat, ille quidem non homo, sed bellua, immo bellua ipsa deterior est.« Arról panaszkodik itt Bajthay, hogy a termőföld meddő, hogy alig nyújtja a mindennapi táplálékot, hogy üresek a csűrök, a nép teljesen elszegényedett, nyomorult koldus; erői gyengék és a közpénztárak is teljesen kimerültek. A ki nem érzi ezeket a csapásokat — úgymond — vagy kicsinyli, az nem is ember, az oktalan állat, sőt alsóbb rendű barom. (Ugy van! a szélsííbáloldahn.) Hasonlitsuk össze ezeket az állapotokat a népnek mai helyzetével. Mindenki ismeri azt. a ki szivére teszi a kezét; nem kell annak statisztikai számok csoportosítása, csak élő lelkiismeret kell hozzá, éB ezen összehasonlításból megállapíthatja azt, hogy ma, 1904-ben sincsen jobb helyzetben a szegény magyar nép, mint volt 1749-ben. Bajthay egyebekkel is foglalkozik beszédében, a mikor azokat a fényes reménységeket festi meg az ő csapongó fantáziája, a melyeket a királyi várnak tervbe ós munkába vett újjáépítése kelt az ő lelkében. Csodálatos érzékével annak, hogy mi minden fellendülést vonhat csakugyan maga után az, ha a királyi udvar székhelye az ország fővárosában lesz, »megjósolja*, hogy mennyire fog fejlődni a magyar ipar, micsoda nagy gazdasági fellendülés fog bekövetkezni. Hogy ez a jóslat ilyen okból semmi esetre nem teljesült s jósokáig nem is teljesülhet, azt egy pillantás a mai állapotokra megint teljes mértékben igazolja előttünk; mert hiszen az a gazdasági fejlesztő munka, a melyet megindíthat egy királyi udvartartás, nem minálunk folyik, az folyik Bécsben, a hol a főherczegeknek palotáik vannak, folyik Ausztriában, a hol a dinasztia tagjai nagy mértékben részesei az osztrák iparvállalatoknak. Ezeknek az állapotoknak festése nagyon sok keserűséget idéz fel a mi lelkünkben, s van elég, a mit közvetlenül tapasztalunk, de azoknak felemlegetése talán a sebeknek túlságos elmérgesitésére vezetne, s azért én a részletezéstől most tartózkodom. De mikor azt hallom, hogy a király személyét nem szabad belevonni a vitába, eszembe jut nekem ő Felségének választott jelmondata, a melyet felénk hangoztatott: »Bizalmam az ősi erényben.« Miben nyilvánult hát eddig a Felségnek a magyar nemzet ősi erényébe vetett bizalma? Ott van a közösügyek kezelése, van három közös miniszter. De tudna-e nekem, t. többség, önök közül valaki egy magyar hadügyminisztert megnevezni ? Ez a bizalom. Hiszen volt a magyar tábornokok közt ezen állás betöltésére alkalmas nem csak egy kiváló tehetség, mégis jutott-e valaha magyar ember ilyen poziczióba, részese volt-e a legfőbb bizalom ilyen mértékének, a mely abban nyilvánult volna meg, hogy a hadügyek intézését a Felség rábízta volna ? Kubik Béla: Ha olyan beszédet tartana mint Dániel Ernő! Bakonyi Samu: Sgondoljunk csak a millenniumi ünnepségekre és az azután közvetlenül történtekre! Egy idegen uralkodónak kellett eljönnie ide, II, Vilmos német császárnak, hogy a magyar nemzet fejedelmi ajkakról hallhassa meg nemzeti hőseinek dicsőítését. {Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Ez a szegény nemzet pedig milyen hálás tud lenni! Mikor, talán ennek a tényezőnek is a befolyása alatt, a nemzet abban az áldásban részesülhetett, hogy tiz kisméretű szobornak az elkészitésére adott megbízást a király . . . Visontai Soma: Suttyomban adták át a fővárosnak ! Bakonyi Samu: . . . akkor, méltóztassanak rá visszaemlékezni, micsoda örömmámora a hálának fogta el ezt a nemzetet az ország egyik határától a másikig! Orömtüzek gyúltak ki, a törvényhatóságok díszközgyűléseket tartottak, nagy felvonulások voltak, itt maga a ház ünnepélyes ülésben manifesztálta hálás elragadtatását, íme, hogy ha csak valami jelét látja ez az ország annak, hogy királya részéről csakugyan megnyilatkozik a bizalom irányában, akkor, t. ház, mily viszonzásra talál az! Meg kell azonban vizsgálnunk, kötelességünk ez nekünk még az elmondottak után is, hogy miként állunk e javaslattal szemben a nemzeti politika és a nemzeti egység szempontjából, a mely eszméket a t. miniszterelnök ur is minden felszólalásában tüntetőleg hangoztatni szokta.