Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-471

238 í7í, országos ülés WOí Julius 23-án, szombaton. a kölcsönös összeköttetés, az érdekek összetalálkozása által a két ország, illetve az egységes nemzet polgárai közt képesek leszünk az igazi szeretetet és ragaszkodást felkölteni. (Helyeslés.) Higyjék el nekem a horvátok, hogy saját életük érdekében akkor cselekszenek jól, ha az én törekvésemet előmozdítani igyekeznek, mert minket sohasem vezetett más, mint hogy jól érezzék magukat az egységes magyar államban, a melyen kivül még az életet sem vagyunk hajlandók számukra megadni. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Én már most is kijelentem, most, mikor pártom nevében és megbízásából felszólaltam, hogy mi készek vagyunk a legmesszebb menő határokig elmenni, hogy a horvátok minden jogos óhaját kielégítsük, hogy boldogságukat, jólétüket előmozdítsuk, de C8ak egy kikötéssel: legyenek munkatársaink a magyar állameszme szolgálatában. Ezeket tartottam szükségesnek elmondani. (Élénk helyeslés és éljenzés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Kíván valaki a tételhez szólni ? (Nem!) Ha szólni senki sem kíván, a tanácskozást befejezettnek nyilvánítom. Gr. Khuen-Héderváry Károly, ö Felsége személye körüli miniszter: T. képviselőház! (Felkiáltások balfelöl: Eovácsevics Jáván szólani! Felkiáltások jobbfelöl: Már be van zárva a vita!) Ugron Gábor: Meg kell adni neki a jogot! Elnök: Arról van szó, hogy az ő Felsége szeihäiye körüli miniszter ur kíván nyilatkozni. Azután még mindig joga van Kovácsevics képviselő urnak személyes kérdésben szólni. A tanácskozást már befejeztük, a tárgyhoz tehát nem szólhat. Gr. Khuen-Héderváry Károly, ö Felsége személye körüli miniszter : T. képviselőház! (Ralijuk! Hulljuk !j Legyen szabad igen rövid szavakkal visszatérnem az előttem szólott t. képviselő ur felszólalására. (Halljuk! Halljuk!) Nem akarok beszédének egész tartalmával foglalkozni, mert az egyrészt nagyon messzevezetne, másrészt érzem, hogy mostani helyzetemben tulajdonképen furcsa volna, hogy felelőséget vállaljak — bár vállalom moraliter — erről a helyről azon tényekért, a melyeket, mint horvát bán tettem. Mégis a históriai igazságnak, hogy ugy mondjam, kidomboritására szükséges, hogy egyet-mást megjegyezzek, a melyekre, gondolom, a t. képviselő ur is szívesen veszi, ^ha figyelmét felhívom. (Halljuk! Halljuk!) Történelmi fejtegetéseiben a t. képviselő ur először is azon álláspontot jelölte meg, a melyet a horvát képviselők, illetőleg a horvát országgyűlés 1872-ben elfoglaltak és a melyről igen helyesen mondta, hogy olyan kívánalmakkal állott elő akkor a horvát országgyűlés többsége, a melyek egyenesen ellentétben állottak az 1868-ban kötött egyezménynyel, illetőleg az 1868: I. t.czikkel. Ez tökéletesen igaz, ez megfelel a históriának; csak azt szükséges még hozzátenni, hogy Magyarország kormánya természetszerűleg nem volt hajlandó eleget tenni azon kívánalmaknak, a melyek az 1872. évi horvát programmban ki lettek fejtve. 1873-ban elállott ugyan a horvát országgyűlés azon követelményektől, elfogadta pure et simple az 1868. évi I. t,-czikkben lefektetett politikai elveket és azok alapján lett azon revízió 1873-ban végrehajtva, a melynek az 1868-iki törvény azon időben alávettetett. Megjegyzem, hogy a tulajdonképeni revízió mást nem is eredményezett, minthogy az 1868-iki kiegyezés financziális része más alapokra lett fektetve. Politikailag tehát nem mondható, hogy a magyar álláspont bármi tekintetben is rövidséget szenvedett volna azon kevés paragrafusnak revíziója következtében, a mely azon alkalommal szintén törvónynyé vált. Ellenkezőleg, legalább azon tapasztalatok alapján, melyeket szereztem, mondhatom, hogy a horvát ellenzék részéről az akkori kormánypártnak mintegy szemére vettetett az, hogy daczára annak, hogy 1872-ben olyan nagy horvát követelésekkel és önállósági igényekkel lépett fel, mégis 1873-ban olyan bizonyos politikai megszorításokat is engedett ezen revizionális törvénybe felvétetni, a melyek horvát szempontból az ellenzék felfogása szerint Horvátországra nézve károsak lettek volna. Ebből csak az bizonyosodik be, hogy a magyar állam és a magyar országgyűlés sohasem tett olyas valamit és nem is lehet ezt róla feltételezni, a mi kárára lett volna azon egység eszméjének, a melyet az 1868-iki törvény alapjául kivánt tenni a magyar országgyűlés. (Ugy van! jobbfelöl.) Igaz, hogy 1879-ben nagyobb követelésekkel lépett fel az akkori horvát kormánypárt, azonban azoknak politikai része épen nem érvényesült és csak az elszámolás módjánál lett megint a financziális rész bizonyos mértékig tekintetbe véve. Sajnos, hogy 1873-ban — és miután a t. képviselő ur historice azon időbeli eseményekig is eljutott, erre is ki kell térnem — komoly összeütközés történt a politikai Magyarország és Horvátország közt, mert ekkor lehetne mondani, inkább egy belső elégületleniségnek már legmesszebb menő tulajdonképeni jelei tűntek fel az országban. De mégis, ha historice akarjuk az egész dolgot tisztába hozni, nem kell elfelejtenünk, hogy csak akkor hajtatott végre a határőrvidéknek Horvátországgal való egyesítése. A ki az akkori viszonyokat figyelemmel kisérte, jól tudja, hogy voltak igen erős faktorok, a kiknek az egységesítés sehogy sem tetszett, s a kik meg szerették volna azt gátolni, és hogy az akkori horvát ellenzék tulajdonképen ezeknek tett szolgálatot tudtán kivül, a mikor oda ragadtatta magát, hogy lázadásig menő tüntetéseket inszczenált az egész országban. Ez igen sajnos körülmény, de ez nem tüntethető fel ugy, mint egy önállóan gondolkozó, önmagával egészen tisztában lévő nemzeti moz-