Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-471

hll. országos ülés 190b Julius 23-án, szombaton. 233 T. képviselőház! Én azt az álláspontot állítottam fel, hogy a horvát intelligenczia — tisztelet a kivételeknek, mert igenis vannak — nagyrészben olyan tendencziáktól van áthatva, a melyeket mi nemcsak el nem fogadunk, hanem megtűrni sem vagyunk hajlandók. Nézzük mindjárt a tényeket, hogy azokkal számolhassunk. Az első alkalom volt a kiegyezés után, mikor szükséges volt, hogy a horvátok és magyarok egymást újból megérteni igyekezzenek, 1872-ben, a mikor a trónbeszéd megadta az alkalmat, hogy nyilatkozatok történjenek, mert ugy magyar, mint horvát részről küldöttségek is választattak. 1872 novemberében találkozunk az első hivatalos aktájával Horvát-Szlavonországok küldöttségeinek. Itt meg kell jegyeznem, csak azért, hogy lássuk, mennyire szeretnek bennünket, hogy a magyar nyelvet annyira kerülték, hogy inkább német nyelven adták be a nuncium másolatát, csakhogy a magyarnak még nyoma se legyen. Ebben az aktában az első kérdés, a melyet fölvetnek, az első követelés, a melyet támasztanak — t. i. egy törvénytervezetet nyújtottak be — az, hogy Horvátország czimét módosítani kell, legyen a czim »Dalmáczia-Horvátország és Szlavónia, mint egy államjogi egész, dalmát-horvát és sziavon királyság«. Hát ez nem megtagadása volt-e annak az államjogi viszonynak, a melyet az 1868 : XXX. t,-czikkben megalkottunk? Második kívánságuk volt 1872-ben, hogy az orRzágos autonómia körébe eső ügyek legfőbb igazgatását közös, tehát a magyar kormánytól független kormány vezesse. Ez a követelés a magyar állam egységének eszméjével összefér, vagy össze lehet azt vele egyeztetni? Azt mondják harmadszor, hogy a báni czim legyen ezentúl egészen más, mint eddig volt, t. i. » Horvát-Szlavon-Dalmátországnak miniszterbánja«, hogy valahogy senki se higyje, hogy összefüggésben van a magyar állam kormányával. Sőt tovább mentek és azt mondták, hogy a bánt ezentúl ne a magyar miniszterelnök ellenjegyzésével nevezzék ki, hanem csak nevezzék ki. Követelték továbbá, hogy külön ítélőszék állíttassák fel, a mely Magyarország és Horvátország között, mintha két külön államról lenne szó, a vitás kérdésekben döntsön és felváltva hol Zágrábban, hol Budapesten ülésezzen, követelték már akkor, hogy a közös törvények keresztülvitelére az autonóm kormány ne legyen, csak kivételes esetekben kötelezhető, stb. Nem akarom folytatni, (Halljuk ! Halljuk!) pedig még sok hasonló kikötést tettek, hanem csak mint érdekesre akarok rámutatni arra, hogy ilyen államjogi követelések mellett nem feledkeztek meg az anyagiakról sem, azt mondták, hogy elfogadják ugyan, mert kénytelenek voltak vele, a közös államadósság tételét, de ebből rájuk csak 20 millió essék, de ugy, hogy abban is a fizetésben Magyarország egyformán particzipáljon. KEPVIÍ, NAPLÓ. 1901—1906. xxvir. KÖTET. De még tovább megyek, hogy jobban lássunk. Az 1868 : XXX. t.-czikkben ott volt az átalányrendszer, mely szerint Magyarország határozta meg, hogy egy részének beligazgatására mennyi költség elégséges, a melyet akkor 2.200,000 írtban állapított meg. Azt megtámadták azzal, hogy az sérti a horvát nemzeti méltóságot, önérzetet, hogy haladásra való nép egyáltalában nem tűrheti, hogy ilyen penzió-féléből tengődjék. Akkor megkezdték a mostan folyó követeléseket, hogy t. i. ők pénzügyi szempontból önállósittassanak. Ez történt négy év után akkor, mikor a kiegyezést megkötötték és akkor ebben a nuncziumban egyszerűen kimondták és szemünkbe vágták, hogy Magyarország különben a közösségből sokkal több anyagi hasznot merít, mint a mennyit a közösség megér. Ha az 1872. évi követeléseknek előadott ezen összege nem elég annak bizonyítására, hogy bennünket az 1868: XXX. t.-cz. megalkotásánál a testvéri szeretet és bizalom vezetett és hogy ugyanott akkor más tendenczia volt az irányadó, akkor bővebb bizonyítékot felhozni egyáltalában nem lehet. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) De a helyett, hogy a magyar állam, a mint kötelessége lett volna, ezeket a tendencziákat csirájában igyekezett volna elfojtani, a mint azt tenni ma is kötelességünk, egyszerűen az engedékenység terére lépett, az átalányrendszert egyszerűen elejtette, nehogy az a horvát nemzet önérzetét sértse. Igaz, hogy a többi politikai követeléseket nem teljesítette az ország, de már megkezdte annak a bolygatását is, mert a nagyzási hóbortnak bizonyos mértékig tápot adott azzal, hogy kimondta, hogy a bán felterjesztéseit nem bírálhatja felül a magyar kormány, hanem köteles azokat ő Felségéhez egyszerűen felterjeszteni, csak az a joga van meg, hogy ha akarja, külön megjegyzést tehet hozzá. Tehát akkor egy bizonyos mértékig az állam egységének nagy eszméje ellen vétkezett, mert ez az állam egységével össze nem egyeztethető. Hogy tehát az összetartozandóságnak érzete a mi részünkről őszinte volt, ott azonban nem volt őszinte és valódi, az már az általam most felhozott tények által is, fájdalom, fényesen bizonyítva van. (Igaz! Ugy van! a. szélsőbaloldalon.) Egyet még megkell említenem, t. képviselőház ! (Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Azt mondtam az előbb, hogy igaz az, hogy ezekből a követelésekből nem teljesítettünk semmit és most nagyon hivatkoznak Horvátország részéről arra, hogy a legutóbbi két kiegyezési tárgyalás alatt ezek a politikai követelések nem fordultak elő. Igaz, hogy ezt én már a regnikoláris bizottságban is felemiitettem, azonban ne méltóztassék elfelejteni, hogy akkor, mikor ezektől látszólag visszaléptek, nem léptek vissza véglegesen, hanem azt mondták, tessék megnézni az 1872-ik évi üzeneteket, hogy követeléseiket elejtették ugyan, de csak azért, mert visszautasítottak és mert féltek, hogy a pénzügyi kiegyezést ezzel meg30