Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-469

4(59. országos ülés Í9ü'i Julius 21-én, csütörtökön. 178 tört a foga, valahányszor idegen nemzetekkel összeütközésbe került. Hock János: Régen birodalmi politika volt, ma nagyhatalmi politika, de ez mindegy! Lengyel Zoltán : Ezt a nagyhatalmi politikát egy kizsarolt nemzetnek a nyakán eltartott élősködő hadsereggel, a melyik a nemzettel semmi tekintetben nem azonos, egy udvarral, a hol a nemzet fiainak, történelmének és gondolkodásának helye nincsen, fentartani nem lehet. Élősködni lehet ezen a nemzeten, de nagyhatalommá lenni semmiféle uralkodóháznak és dinasztiának itt nem lehet. Azt mondotta Deák Ferencz 1866 február 21-ikén a nagyhatalomról (olvassa): »A népek ragaszkodása az, a mely azt tényleg szilárditja és ha az egybeolvasztási törekvés helyett az egyetértés fog előtérbe lépni, a mely az állam helyes, takarékos gazdálkodása által könnyít a polgárok terhén, hogy azok erejüket a maguk számára fejleszszék, akkor az erőből nagyobb erő, a nagyhatalomból még nagyobb hatalom lesz, akár szólunk róla, akár nem.« Ez az útja annak a politikának, a melyet Deák Ferencz gondolt és ezt a t. miniszterelnök ur, az ő nevével az ajkán, az ő szellemét idézve mindig, ugy valósitj a meg, hogy a takarékos gazdálkodás helyett az országot a deficzítbe és a csődbe viszi bele, a nemzetek ragaszkodása helyett pedig, a melyet ő a nagyhatalom alapjának hirdet*, a nemzeteket teszi épen ezen politika által a dinasztiának kérlelhetetlen ellenségeivé. T. képviselőház! át multak szenvedései után, azok után, a mik a legközelebbi múltban történtek, nem ezt kellene ennek a nemzetnek felülről kapnia, hogy bizalommal viseltessék, nem ujabb terheket, ujabb költségeket, mikor már az eddigieket sem birja el, hanem nemzeti mivoltának, faji tulajdonságainak, állami törekvéseinek ós királyságának megbecsülését. Most nem ezekkel állunk szemben, nem pedig azért, mert itt sem a magyar törekvéseket képviselni tudó kormánypárt, sem pedig az ellenkező törekvéseket megakadályozni tudó és akaró ellenzék nincsen. Én ismételten és szavaim befejezéseképen is kijelentem, hogy bizom abban és hiszem, hogy ez a nemzet meg fogja unni azt az állapotot és le fogja rázni a maga nyakáról ezeket a vezéreket. A miniszterelnök ur választást készit elő, a mely választással engedelmes kormánypártot és fejet hajtó és engedelmes ellenzéket is akar csinálni. Jól van; ha nem sikerül ez a dolog. akkor már felébredt ez a nemzet, de ha sikerül, annál inkább fel fog ébredni, mert az a politika, a melyet önök csinálnak, beleviszi a nemzetet a fertőbe, a gyalázatba, a melyből feltétlenül csak a kiábrándulás, s a nemzeti feltámadás kövétkezhetik el. (Ugy van! balfelöl.) Nem fogadom el a javaslatot, hanem csatlakozom gr. Apponyi Albert és Rákosi képviselő urak elleninditványához, illetőleg határozati javaslatához. (Elénk helyeslés és éljenzés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra senki sincs feljegyezve. Ha tehát senki szólani nem kivan, a vitát bezárom. Hátra vannak most még a zárbeszédek. Sorrend szerint elsősorban az előadó urat illeti a szó. (Hajijuk! Halljuk! jobbfelöl.) I Kammerer Ernő előadó: T. képviselőház! Tizenkét napja már, hogy e helyen ülni van szerencsém. Tizenkét nap előtt indult meg a nagy vita, és mint egy országos eső zuhogott azóta egyformán, szakadatlanul. Mutatott mennydörgést, villámlást, a remény szivárványait is és a sok eső nyomán fakadó azon áradatot, amely a legheterogénebb anyagokat kavarja össze és gördíti tovább. Legértékesebb rész a vitában gróf Apponyi Albert nagy szépségű beszéde és gyöngye annak azon rész, a mely a magyar szent korona régi díszét, dicsőségét állította szemeink elé. De bár a magyar szent korona fényének szolgálatában áll gróf Apponyi Albert elleninditványa, azon eszme szolgálatában, a melyhez én is a Iegrajongóbban ragaszkodom, az elleninditványt még sem fogadhatom el. Nem fogadhatom el azért . . . Helfebronth Géza: Mert nem engedik meg Bécsben! Kammerer Ernő előadó: . . . mert megtanított arra a magyar nemzet és minden más népnek története, hogy az udvartartásokat nem tárgyalások és feliratok alapján dekretálják, hanem azokat a történelmi fejlődés eredményei, azokat dinasztikus és nemzeti érdekek létesitik és alakitjäk ki. Zsigmond király, mint római császár, hatalma súlypontját nem a római szent birodalom széttagolt erőiben lelte, hanem a szervezett és czentralizált magyar hatalomban; messze külföldi útjában is mindenütt a magyar király környezete kisérte őt, világbirodalmában a magyar király ereje és méltósága mutatkozott, nem azért, mert az ország rendéi kívánták, hanem azért, mert ez felelt meg hatalmi állásának. V. László ellenben kevés támaszt tudott szerezni rövid országlása alatt Magyarországon. Erejét a cseh nép erejéből merítette, az udvartartás Budán is a cseh udvar díszét mutatta. Mátyás királyt, a renaissance-világ egyik legnagyobb alakját, nagy tervei az ország határain kivül vezették és a nemzeti magyar udvara mindjobban elváltozott, élete alkonyán osztrák, cseh, olasz elemeket mutatott. így kívánták hatalmi érdekei és a nemzeti érdekek is, melyeket külföldre ható nagy tervekkel vélt előbbrevihetni. És a százados tradicziókkal bíró magyar királyi udvari életnek átalakítása is a hatalmi viszonyok szomorú változásának, a históriai eseményeknek következése volt. I. Ferdinánd már egy feldúlt, kifosztott székhelyet vett át és rövid idő múlva azt is elvesztvén, hatalma az ország néhány határszéli vármegyéjére szorult.