Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1901-449
449. országos ülés 190k június 27-én, héttőn. 75 lennie kellene. Nyolczszázados együttlétünk alatt ez a viszony sohasem volt oly mérges, mint ma. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Még 1848-ban aem volt köztünk a viszony annyira elmérgesedve, mint ma. (Halljuk! Halljuk ! a baloldalon.) 1848-ban volt Horvátországban egy tekintélyes magyarbarát párt, a mely pártot akkor statáriummal tartottak féken. Akkoriban egészen a 70-es évekig a köznép túlnyomó része a magyar nemzet iránt barátságos érzelmekkel volt eltelve, a mit tényekkel is lehet bebizonyítani. Most pedig megfordult a dolog. (Halljuk! a baloldalon.) Az iskola, az egyház, a szószék . . . Hock János: Igaza van! Kovácsevics István: A püspöki pásztorlevelek, a sajtó stb. stb. megtették a magukét. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Hock János: Maszlagot hintettek. (Mozgás.) Kovácsevics István: Ezt tagadni, mentegetni hiábavaló volna, hanem be kell azt vallani és módot kell keresni, hogyan lehetne ezen javitani. Ennek a czélnak elérésére azonban nem a kölcsönös szemrehányások vezetnek. Azon férfiakat, a kik Horvátországban a helyzet javitásán fáradoztak, zsarnoksággal, ravasz őszinteséggel vádolni nem lehet, mert ilyen alaptalan szemrehányások az elmérgesedést csak tovább szítják. Hiába Barta Ödön t. képviselő urnak az a szemrehányása, hogy mi Zágrábban a szerbek elleni kihágásokkal a magyar államnak kárt okoztunk. Ezek a kihágások nem okoztak senkinek sem kárt, egyedül a horvát nemzetnek erkölcsi kárt. Ezeknek a kihágásoknak anyagi kárát sem fizette meg a magyar állam, a mint ezt Barta Ödön hiszi, mert a károkat Zágráb város polgárai már is megfizették. A szerbek elleni tüntetések Zágrábban nem történtek azért, mert a szerbek a magyar államnak barátai, vagy hogy — nem tudom — ragaszkodnak hozzá. A horvátországi szerbeknek a magyar állam iránti ragaszkodása épen olyan, mint a horvátoké. Egy pár év előtt történt Károly város közelében egy faluban, hogy a szerbek három horvát hivatalnokot, köztük egy szerbet egy egész napon át a templom előtti téren megkínoztak és végre agyonütöttek, még pedig csak azért, mert valaki besúgta nekik, hogy ezek a hivatalnokok a magyar zászlót a falu templomára ki akarták tűzni. Ezeknek a szegény vértanuknak megkinozása oly állatias módon történt, hogy egyes részleteket nem is lehet nyilvánosan elmondani. Nem azért történtek, más okokból történtek Zágrábban a szerbek elleni kihágások. A horvátok és szerbek közötti antagonizmus már régi keletű. Erről köteteket lehetne irni. Helytelen volt azon állítás is, hogy mi horvátok sokkal előnyösebb pénzügyi helyzetben vagyunk a magyaroknál. Nem így van; mert mig Magyarország ugyanazon dolgokra, t. i. a belügyre, vallás- és közoktatásügyre és igazságszolgáltatásra jövedelmének C9ak 17 százalékát költi, addig mi ezekre a dolgokra jövedelmeink 44 százalékát költjük. Ebből pénzügyeink előnyösebb voltára következtetni nem lehet, mert annak épen az ellenkcőjo igaz. Ha az megfordítva állana, hogy nekünk az autonóm ügyekre 17 százalék elegendő volna, akkor mi nagyon szerencsések lennénk és meg volnánk elégedve. Helytelen azon érvelés is, hogy mi roppant szerencsések lehetünk, mert mig 1868-ban megállapittatott, hogv ugyanezekre a dolgokra nekünk akkor 4.400,000 korona jutott, most már ugyanerre a czélra 16 millión felüli összeggel rendelkezünk. A ki ezt csak ugy hallja, a ki a dolog lényegébe mélyebben bele nem néz, az kápráztató színben fogja helyzetünket látni. Pedig az egészen nem olyan fényes, hanem sokkal sötétebb. A 4.400,000 korona 1868-ban jövedelmünk 60 százaléka volt. Azóta máig mennyivel emelkedtek az adók! Akkor még nem volt bekebelezve Horvátországba a 11 határőr vidéki ezred. Ezen bekebelezés folytán nagyobbodtak ugyan a bevételek, de még inkább a költségek. Mindezt számításba kell venni és akkor egészen másként áll a helyzet. Ha pedig jövedelmünk ezen 44 százalékához hozzászámítjuk azon bevételeket, a melyeket nekünk Barta Ödön t. képviselő ur a szemünkre hány, akkor fmancziális helyzetünk még rosszabb színben fog feltűnni. A t. képviselő ur említést tett a befektetési és oktatási alapról, az u. n. határőrvidéki inveszticzionális alapról. Vegyük ezt egy kissé szemügyre, t. képviselőház. A midőn a horvátországi katonai határőrvidék feloszlattatott és a polgári Horvátországhoz csatoltatott, akkor ő Felsége, legkegyelmesebb királyunk a határőrvidéki volt katonai családok buzgó és hü szolgálataik megjutalmazása czéljából elrendelte, hogy a horvátországi határőrvidéken fekvő erdők szegregáltassanak. Körülbelül ugy, mint az úrbéresekkel történt. A határőrvidék földesura ő Felsége volt, mivel pedig minden földesúr köteles volt faizási joggal biró volt jobbágyait kihasított erdőkkel ellátni, ő Felsége is elrendelte, hogy a volt katonai családok faizási joga jövőben ugy biztosíttassák, hogy számukra erdők hasittassanak ki, Es igy történt, hogy a határőrvidéken 719,053 hold erdő kihasittatott a granicsárok javára, maradván az államnak 544,284 hold. így állunk ezzel az alappal. És ki hallotta volna valaha, hogy az úrbéresek a nekik jutott erdőjövédelmekről az államnak elszámoltak volna? Ö Felsége a most emiitett szegregáczión kívül továbbá azt is elrendelte 1881 Julius 15-én kelt legfelsőbb parancsával, hogy az államnak maradt 544,000 hold erdőből 30,000 hold álló faállomány vételára határőrvidéki befektetésekre és az oktatási alapokra fordítandó. Polónyi Géza: De a magyar állam területét nem lehet legfelsőbb parancsokkal elosztóid*