Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-461

406 b61. országos ülés ÍWk- Julius 12-én, kedden. mondaná a kormány: Felépítettem ezt az épületet, felépítettem pedig a közköltségen, az állampénztár terhére, abban a meggyőződésben, hogy miután ez volt az egyetlen akadálya annak, hogy a király és családja Magyarország területére költözzék és idejének legalább felét itt töltse, elhárítottam ezt az akadályt az utbói; íme, kényelmes otthont biztosítottunk számára, tudjuk, hogy a király és családja itt fogja idejének felét tölteni magyar udvartartással körülvéve. Azt hiszem, hogy a törvényjavaslatot ilyen fentartásókkal és ilyen feltételekkel, ilyen irányú kétségtelen biztosítékok és tények mellett sokkal nyugodtabb lélekkel szavazhatná meg a túloldal, mint a milyen lelkiismereti háborgásokkal fogja ezt a törvényjavaslatot megszavazni. Hogy ez a javaslat a t. túloldalon nem rokonszenves senki előtt, azt mutatja az, hogy eddig ennek a törvényjavaslatnak a védelmére a t. túloldalról egy hang sem emelkedett. Már pedig én azt gondolom, hogy akkor, a midőn a magyar törvényhozás egy ilyen, valóban kényes természetű ügyet tárgyal, nekünk nagyon körültekintőknek, óvatosaknak kell lennünk, hogy az érzékenységet elsősorban lent ne érintsük, mert meg kell gondolnunk, hogy itt ő császári és apostoli királyi Felsége legmagasabb udvartartásáról szóló törvényjavaslatról van szó, — a mit részemről perhorreskálok, mert ez egyenesen ellentétben áll az 1869-iki állami költségvetéssel, a melybe először illesztetett be ez a tétel, s a hol világosan ez van mondva: »a királyi udvartartás költségei«. Azt szokták ellenünk a túloldalról felhozni, hogy mi már nem értelmezhetjük elég helyesen az 1867-iki kiegyezést, és azon kor férfiainak felfogását, mert messze estünk attól és közben oly intézkedések történtek, a melyeket visszacsinálni nem lehet. Ez idézett tétel kétségtelen világításba helyezi, hogy a kiegyezés után, a mikor az első állami költségvetés készült, az tisztán a királyi udvartartás költségeire lett megállapítva, s igy ettől a nagyon helyes gyakorlattól való eltérésre semmi ok sem forog fenn. Ha csakugyan kevés az az összeg, a melyet a törvényhozás czivillista alakjában a király udvartartásának költségeire ad, még akkor is van annak sokkal okosabb és egyszerűbb módja, hogy ez a kérdés megoldassák, mert ha meg tudták tenni 1868-ban, a mikor ő Felsége keleti útjára indult, hogy nem a czivillistára utalták a költséget, hanem megfizettették az országgal, sőt, mint mindenütt, itt is magasabbra emelkedett a kiadás, ugy hogy az 1869: XXIV. törvényczikkben megszavazott 150,000 forinton kivül az 1870: XXV. törvényczikk még pótlólag 27,270 forintot szavazott meg az utazás költségeire ; s ha csakugyan igaz, hogy ő Felsége, a magyar király udvartartásának szükségleteit nem képes fedezni: akkor a magyar nemzet törvényhozása nem tűrheti, hogy a magyar király nélkülözzön, de akkor azután a nélkülözés elhárításának módját akként kell megállapítani, hogy az a királyi méltóságnak megfeleljen. A tegnapi esti lapban egy közlemény jelent meg ezen a czimen: »Császár és püspök.« Én hirtelenében nem a czimet néztem, hanem magát a szöveget kezdtem olvasni, és bizonyos lelki örömet éreztem a felett, hogy végre Magyarország királya is ilyen erélyesen lép fel. Csak a végén láttam, hogy kiről van szó; hogy ezt nem a magyar király mondja, hanem a német császár inti meg és figyelmezteti Strassburg püspökét. Csak néhány szót olvasok fel belőle. A császár megmagyarázván neki hivatását és kötelességét, a következő figyelmeztetést intézi hozzá: »Ne felejtse el, hogy a császárt és az országot is szolgálja, és hogy a császári kéz nemcsak kegyes tud lenni, hanem erős, mint a vas.« T. ház! Kovácsevics t. képviselőtársunk maga sorolta fel azokat a visszaéléseket, a melyeket a horvátországi püspök elkövet, de, fájdalom, nekünk több sajnos tapasztalatunk van arról, hogy milyen visszaéléseket követtek el épen azon férfiak, a kik a békét volnának hivatva szolgálni. Azt szeretném már hallani, hogy ha egyszer Magyarország apostoli királya beszélne ilyen hangon azokkal a lelketlen izgatókkal, a kik magas állásukban büntetlenül izgatnak a magyar nemzet és a magyar állam ellen. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Pedig itt csak egyetlenegy kis területről, egy kis temetőről van szó, nem pedig az ország területi épségének megtámadásáról, mint abban az akczióban, a melyre Kovácsevics t. képviselőtársunk ráirányította a törvényhozás figyelmét. Hallottunk-e, t. képviselőház, a fejedelem ajkáról megrovó szavakat azokkal ^az izgatókkal szemben ? Sem, t. képviselőház! És a midőn a magyar nemzeti érdek oly súlyos sérelmet szenvedett, és maga a törvény oly súlyosan megtámadtatott, akkor nemcsak a koronás királynak, de magának a t. kormányelnöknek sincs elitélő szava, hanem tüntetőleg odamegy képviselőtársunkhoz gratulálni, a miért ezekre a figyelmét felhívta. Helyes, de állásánál fogva meg kellett volna tennie azt a kijelentést, hogy »miután erről megbízható helyről értesültem, törvény szerint kötelességemnek fogom tekinteni azt, hogy a magyar nemzet méltóságát, a magyar állam területi épségét, bárhonnan jövő támadásokkal szemben megvédelmezzem. (Elénk helyeslés a seélsobalólclalon.) De ezt a t, miniszterelnök ur nem tette, mert, fájdalom, Magyarország koronás királya sem hozathatott és nem hozatik abba a helyzetbe, hogy, mint nemzeti király ugyanolyan erélyes hangon verje vissza mindazokat a támadásokat, a melyek az ország joga, közjogi állása és méltósága ellen intéztettek, mint a milyen erélylyel és férfias nyíltsággal azt a német császár tette. (Ugy van! a szélsöbáloldalon.) A német birodalom szövetségesünk; a német császár szövetséges társunk. Hát ha egyébre nem, a szö-