Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-461

894 ; i61. országos ülés 1904 Julius l2-én, kedden. háziartás összes fizetéseit és nyugdijait, a királyi háztartás kiadásait, minden kegydijat és alamizsnát, a különös szolgálatokért adott nyugdijakat és végre a rendelkezési alapot. Érdekes, hogy a mikor nálunk 1873-ban felemelték egy millióval a királyi háztartás költségeit, akkor Pauler Tivadar ugy nyilatkozott, hogy ez az összeg tökéletesen elégséges és a szükségnek minden tekintetben véglegesen megfelel. Tisza Kálmán pedig azt mondta . .. Gabányi Miklós: A papa! (Derültség a szélsöhaloldalon.) Hock János (olvassa) • »Ilyen nagy összegek indítványozása a monarchikus elvnek van kárára. Rosszallóm tehát a törvényjavaslatot ezen szempontból és megengedjenek, de önkéntelenül merül fel az emberek előtt az a kérdés, hogy a magyar királynak udvaronczai vannak-e inkább, vagy komoly tanácsadói ?« (Helyeslés a középen és a szélsőbaloldalon.) Gabányi Miklós: Messze esett az alma a fájától! Hock János (olvassa): »Az udvaroncz feladata azt tenni, a mi percznyire kellemes, és nem gondol a jövővel; a komoly tanácsadóé megmondani, a mi talán percznyire kellemetlen, hogy biztosittassék a jövő.« így nyilatkozott annak idején a miniszterelnök ur édesatyja és talán igaza is volt, mert egy őszinte, komoly államférfiú vállán erősebben nyugszik a királyi trón, mint egy alázatos, görnyedező udvaroncznak a vállán. Ezért kellene nálunk is követni az angol példát, a hol a czivillistát mindig a király egész életére szavazza meg a törvényhozás; ez okosabb és gyengédebb eljárás, és kizárja egyúttal azt, hogy az udvar kegyeit kereső kormányférfiak nélkülözhetetlenségüket ott fent a szegény nép filléreivel fizettessék meg. (Elénk helyeslés a szélsolaloldálon.) De ha ez a kérdés, mint az előadó ur mondotta, delikát dolog, akkor ehhez hozzáteszem, hogy nemcsak a nemzetre nézve, hanem az udvarra nézve is kényes és delikát. Hiszen III. Frigyes Vilmosról tudjuk azt, hogy mikor a nép nyomorba jutott, az udvartartására adott költségekből megtakarított összeget visszaadta nemzetének e szavakkal: Országom adta, országomnak visszaadom. Sőt Viktor Emánuel, midőn a pénzügyi viszonyok nagyon megromlottak és látta, hogy a nemzet deficzittel küzd, nyomorog, nélkülöz, bárom millióval önként leszállította a czivillistát. S csak legközelebb olvashattuk, hogy Olaszországban ismét két millió lírával szállítják le a czivillistát. (Ugy van! a baloldalon.) íme, csak ez a zsírjában fulladozó gazdag ország, a hol a tej és méz patakzik, a melynek kalászos rónaságain boldogságban, jóllétben pihen ez a nemzet, mely kapuit kitárja az idegen bevándorlóknak, hogy munkaerőt nyerjen és a föld zsirt termő képességét kihasználni segítsen, csak ez a nemzet elég vagyonos arra, hogy folytonosan ilyen áldozatokat hozzon. De, t, ház, nekem nincs itt kedvem gúnyolódni; ez a kizsarolt föld, ez a nyári hőségtől kiszáradt magyar mezőség, hol a szegény nép életfeltételét képező tavaszi ültetvények elpusztíttatnak, az éhnyomort festik a közel jövőben a mi szemünk elé. (Zaj és felkiáltások balfelöl: Igaz! Ugy van! Egy hang: Lelketlenség !) Ez a nép, ez a nemzet ilyen áldozatot nem képes hozni. Tessék megnézni egyes vidékeket: láthatunk félig kipusztult falvakat, láthatunk beszegzett ablakokat, a melyek azt jelentik, hogy a munkáskezek a szükséges kenyeret itthon megszerezni nem tudták és külföldre vándoroltak. És akkor jönnek ide katonai terhek horribilis emelésével és a czivillistának emelésével. Akkor jön ide a miniszterelnök ur egy ilyen javaslattal, a melynek ellenértéke sem közgazdasági, sem közjogi, sem nemzeti, sem iparfejlesztési szempontból nem adhat rekompenzácziót a nemzetnek. Mikor az a nép nyomorog és szenved, kell, hogy az ő ura és királya mégis együttérezzen és éljen a néppel. A Szentírásban van egy példa: Midőn Dávid király szirt oldalán lévő várába beszorult és szomjúhozott, akkor 50 vitéz a kapun kitört és a kapu előtt lévő forrásból vizet akart meríteni. Elhullott ott 49, de az egyik vérző sebbel a sisakjában mégis tudott egy kis vizet vinni a királynak, ám Dávid király azt mondta, hogy embervér árán szerzett üdülés nem kell nekem ; ez az áldozat csak Istent illethet meg. S kiöntötte azt a vizet; nem érintették szomjúhozó ajkai annak cseppjeit. T. ház! Ezt a királyt nemcsak a zsidók története mondja nagynak, t hanem nagynak nevezi a világtörténelem is. És miért volt nagy? Mert együtt érzett, együtt élt nemzetével és az embernek munkájában a mi vért és verejtéket látott, azt megbecsülte, nem ugy tekintette, hogy »lépcső az, a melyen én végighaladok és emelkedem, hanem embertársam, a kivel lelki és érzelmi közösségben kell, hogy éljek.« (Ugy van! Tetszés a baloldalon.) Nem lehet ránk nézve nemzeti szempontból közömbös, hogy a dinasztia tagjai, vagyis a legszorosabb értelemben vett királyi udvar hogyan gondolkoznak, titkos tanácskozásaiban hogyan dönt a mi hazánk jövője felett, mert családi tanácsokban szokták a dolgokat megbeszélni. De hát hogyan dönthet egy olyan királyi herczeg, a ki nyelvünket nem érti, érzelmeinkkel önmagát nem azonosítja, a kinek legszentebb történelmi hagyományaink lázadás, dicsőségünk gyalázat, jogküzdelmünk zendülés ? Ilyen tanácsokkal a magyar nemzeti érdek javára aligha billenne az a mérleg. Ha nincs magyar udvartartás, mondja meg nekem a t, ház, hogyan képzelhető, hogy magyar érzésű főherczegeket lehet nevelni, a kik itt mégis kiválóságainkkal érintkezvén, legalább tájékozzák magukat a magyar viszonyokról, magyar óhajtásokról, magyar igényekről? Van-e egyetlen ember, a ki