Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1901-461
392 4őí. országos ülés lVOí Julius 12-én, kedden. a vitának, ha a miniszterelnök ilyen kísérletet tesz, mert ez törvényszegés, mert ez a nemzet alaptörvényének, alkotmányos alapjának megrenditése. (Elérik helyeslés a bal- és a szélsőbalol'lalon.) Ez a harmadik áldozat, a melyet a miniszterelnök oda akar dobni a hatalomnak. Sőt már pedzi a negyediket is. Most látjuk, hogy a kiegyezést a 14. §. alapján kötendő egyességgel kívánja Ausztriával megkötni; ime, ez a jogoknak fokozatos és rendszeres feladása. Ez az a szédítő merész rohanás, a lejtőn lefelé, melyen a magyar állameszme egysége, alkotmánya fog összetörni. Pénzügyileg a miniszter ur pedig e közben kifosztja szép nyugodtan az országot, koldussá teszi a nemzetet és most, mikor mindezeket elkövette, idehozza a végén a magyar udvartartás megtagadásával a czivillista felemelését. T, ház! A kiegyezésnek ilyen értelmezésével, a milyent a miniszterelnök ur ad, a mi Ausztriával való kényszerházasságunkat, azt hiszem, nem fogjuk soká fentarthatni. Veszedelmesen kezd hasonlítani a mi helyzetünk ahhoz az esethez, melyet én kezdő káplán koromban bíráltam el egykor, a mikor hozzám jöttek az én híveim és 40 évi házasság után kijelentették, hogy szeretnék a házastársi viszonyt felbontani. Felbontani negyven évi házasságukat, mikor már unokáik is vannak ? Hiszen, ha már az erkölcsi kötelesség, a vallás parancsa benneteket össze nem tart, csupán a külső megszokás kell, hogy benneteket összekössön. Nézzétek : az a kutya és macska, természetüknél fogva egymásnak ellensége, de ha huzamosan tartózkodnak egy házban, megférnek egymás mellett. Erre azt mondta az asszony: Megférnek, de csak tessék összekötni őket! Egy nagy lélektani igazság nyilatkozik meg ebben az egyszerű szóban. Csakugyan nem lehet két embert, a kik mindegyikének önczélja van, egy olyan kötelékben állandó boldogságban összetartani, hol csak kölcsönös önfeláldozás és lemondások árán, melyet csupán a szeretet ébreszthet a szivekben, tudják fentartani egymás között a nyugalmat. A nemzeteknek még inkább megvannak nagy önczéljaik. Az ő kötelességük az, hogy mindent saját czéljaik érdekében tegyenek s ez által biztositBák a jövő nemz6déket. Ha itt a nemzetek szövetségében hiányzik a kölcsönös méltányosság, az egymás iránt való rokonszenv, akkor erőszakos kötelékekkel az ilyen viszonyt fentartani nem lehet. (Ugy van! ügy van! balfelöl.) Rámutathatunk mi, t. ház, egyszerűen a gyakorlati életre, évtizedek tapasztalataira. Valahányszor érdekellentétek támadtak közöttünk, nekünk kellett áldozatot hoznunk, (Igaz! ügy van! balfelöl.) mindig Ausztria javára. Velünk szemben pedig ezt a méltányosságot, engedékenységet hiába kerestük. (Igaz! Ugy van ! balfelöl.) Régi gyakorlat volt Ausztriában és a mi történetünkben, hogy valahányszor nemzeti jogokért vívott csatáinkat egy-egy vonalon ideiglenesen elvesztettük, akkor jött utána mindig a megtorlás és — legyünk őszinték — mi a nyelvünkért folytatott nagy nemzeti csatát nemcsak egy árulás, de a saját gyengeségünk miatt vesztettük el ez alkalommal. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) És a mint Ausztria rendesen az elgyengült nemzetből kitiport olyankor minden előnyt, mert az ellentállás ereje többé a nemzetben meg nem volt, (Igaz! Ugy van! balfelöl,) ugy a vesztett alkotmányos ütközet után most ime jönnek egymásután a következmények. Ugy jártunk tehát mi is ezzel az ütközettel, mint a hogy Konstantin Aquileja ostrománál. Mikor a sanyargatott város lakói sikeresen visszaűzték Konstantin csapatait, akkor a hadvezér már arra gondolt, hogy elvonul a falak alól, feladja az ütközetet, a csatát, az ostromot. De ekkor egy kapaszkodó polgár, a ki honfitársai bizalmát megnyerte, odaállott a nemzet elé, odaállott a lakosság elé s azt mondta: »Ilyen hatalommal szemben mit akartok birkózni; gyengék vagytok, tegyétek le a fegyvert. A kölcsönös engedékenység javatokra válik és többet fogtok elérni igy, mint SZÍVÓS ellentállástokkal. Az aqaiilejaiak letették a fegyvert és mikor Konstantin bevonult, a kezébe átadott fegyvereket bilincscsé kovácsoltatta és azt mondta: merjétek azok kezére, a kik ezt a fegyvert méltatlanul forgatták, mert letették.« T. ház, igy jártunk mi is és nyíltan ismerjük be, hogy a leszerelés után most kell megfizetni az országnak a hadi sarczot. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) És hogy ezekhez a t. miniszterelnök ur jogalapot adjon Ausztriának a kizsákmányolásra, a kiegyezési törvényre hivatkozva kijelenti, hogy abban nincs homály, hogy mikor Bánffy azt emliti, hogy azt kiegészíteni, betölteni kell, akkor Deák emlékét egyenesen megsérti. Hát ismétlem, én a kiegyezési törvény hézagainak kiegészítését követelem és nem a fejlesztését, mert a fejlesztés mindig egy-egy megváltozó jogállapotot jelent, a melynek én részemről nem vagyok barátja. Mi nem fejleszteni akarjuk a kiegyezési törvényt, hanem azt akarjuk elérni, hogy az 1867-ben ideiglenesen felfüggesztett jogainknak, miután már ez a nemzet szervezetileg is, intézményileg is ezeket a jogokat képviselni, önmaga végrehajtani tudja, a nemzet birtokába lépjen. Ugy tekintem a dolgot, mint azt a gyermeket, a ki gyámság alatt áll, de felnövelkedvén, atyai örökségét méltán, jogosan követelheti, a melyet talán elég hűtlenül kezeltek az ő sáfárjai. Ezért kell nekünk az önálló magyar udvartartás is. Megértünk rá. M° narcni kns állam vagyunk, kell tehát, hogy nekünk meglegyen a mi udvartartásunk is. Részemről szívesen megadom, még felemelve is azt a követelt ezivillistát, ha azt arra a czélra fordítják, a mire tényleg rendelve van, a magyar király háztar-
