Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-460

360 Í60. országos ülés i90í Julius ll-én, hétfőn. testőrséget; miért kérnek a nemzettől erre áldozatot? Akkor mire való ez a darabont-testőrség, ha az nem lesz egyéb, mint egy ő Felsége által magára hagyatott, üres, dologtalan, foglalkozás nélküli személyzet, a mely a nemzetnek jelentékeny áldozatába kerül, de a melyből a nemzetnek semmi haszna, a nemzeti szellemnek semmi előmenetele sem származik? (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nessi Pál: A heréket kell szaporítani! Sebess Dénes: A lézengő rittereket! (Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon.) Lovászy Márton: Ha már most a felhozott érveket a mérlegnek két serpenyőjébe helyezzük, akkor hitem szerint egész nyugodt lélekkel állithatjuk azt, hogy ebből a szempontból ezen javaslat sorsának el kellene dőlnie. (Ugy van! r Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) És ha ebben a házban ezen javaslat mégis meg fog szavaztatni, a mint tartok tőle, hogy meg fog szavaztatni, akkor mit jelent ez V Jelenti egyszerűen azt, hogy ebben a házban az érveknek sem jelentőségük, sem szerepük nincs; (Igaz ! Ugy van! a bed- és a szélsöbaloldalon.) hogy ez a testület bitorolja azt a czimet és nevet, hogy ő a nemzetnek valódi képviselőtestülete; (Ugy van! Ugy van! a bal és a szélsőbaloldalon.) hogy igaz az, a mit mi számtalanszor mondottunk, hogy ez a. testület nem egyéb, mint egy mechanikus, egy lelketlen szavazógép. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) a mely sem meg nem érti, sem meg nem érzi azokat a vágyakat, azokat az eszméket és törekvéseket, a melyek a nemzet lelkében élnek és életre törekszenek, hanem egyszerűen regisztrátora a Bécsből jövő parancsoknak, óhajoknak és kívánságoknak. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Igazán megvallom, hogy mindezekből kifolyólag nincs is kedvem tovább foglalkozni ezekkel az érvekkel. Érveink szembeállításaval felesleges munkát is végeznék, mert hiszen előttem szólott t. képviselőtársaim azokat már oly meggyőzően csoportosították és állították a képviselőház elé, hogy én talán a hatást rontanám, ha azokat gyarló szavakkal és formában ismételném. (Halljuk! Halljuk!) Azonban az igen t. miniszterelnök ur, sőt az igen t. előadó ur is bizonyos reménysugarakat csillogtattak meg előttünk. Igaz, nem erőltették meg magukat; nem igyekeztek azt a reményt sem az idő, sem a mérték tekintetében valami túlságos biztatónak felállítani, de mégis azt mondották, hogy talán idővel, fokozatosan, állandó törekvés mellett majd sikerül ezeken az állapotokon változtatni és ennek a reménységnek alapján kérik azt, hogy a törvényhozás járuljon hozzá ennek a költségemelésnek megszavazásához. Ily körülmények között szükséges a történelem világítása mellett fontolóra vennünk (Halljuk! Halljuk!) ezt a kérdést, hogy jogosult-e ez a remény, hogy ennek a reménynek jogosultságára nézve mit szól a történelem. (Halljuk! Halljuk ! a szélsöbaloldalon.) Rövid vonásokban akarok erre reflektálni. Ott kezdem, a hol az igen t. előadó ur, (Zaj. Halljuk! a szélsöbaloldalon.) a ki felemiitette itt az 1749-diki palotarestaurácziót. Igen helyesen tette, mert ennek a története nagyon tanulságos. Egyet azonban elfelejtett felemlíteni. A ki nem lapoz utána a történelemben, az ő szavai után ítélve, azt hihetné, hogy a királyi palota ezen restaurácziójában valami nagylelkű fejedelmi tény nyilatkozott meg, és hogy talán akkor dicsőségesen uralkodó királynőnk, Mária Terézia egy fenkölt fejedelmi elhatározással azt rendelte el, hogy a palota a királyi jövedelmekből a nemzet számára mintegy lelkesítő ajándékképen építtessék vagy renováltassák. A dolog kiindulási pontja az a törvény, a melyre gr. Apponyi Albert igen t. képviselőtársam hivatkozott: az 1741: VII. t.-cz., a hol ő Felsége megígéri, hogy mindazt az időt, a melyet egyéb országainak kormányzási gondjai le nem foglalnak, lehetőleg Magyarországon fogja eltölteni. Természetesen gondoskodni kellett arról, hogy ha ez az Ígéret teljesedésbe megy, akkor az uralkodó számára itt alkalmas helyiséget, alkalmas palotát létesítsenek. Ennek folytán bocsátott ki ő Felsége 8 óv múlva egy rendeletet, a melyben Grassalkovichnak, az akkori kamarai elnöknek meghagyta az uralkodó, hogy ezt a majdnem teljesen romokban heverő királyi palotát újra építtesse fel, illetőleg renováltassa. Egyet azonban elfelejtett a nagy királynő ezen rendeletben; elfelejtett^ t. erre pénzt adni, vagy pénzről gondoskodni. És akkor történt az, t. képviselőház, hogy az öreg nádor, a majdnem 90 esztendős Pálffy János körlevélben szólította fel a főurakat, a főpapokat, a vármegyéket és a szabad királyi városokat, hogy erre a nemes, magasztos czélra adakozzanak és igyekezzenek előteremteni az ehhez szükséges összegeket. És mi történt, t. képviselőház? (Halljuk!) Igaza van a t. előadó urnak: nagy volt az öröm; nagy volt a lelkesedés; kitűnik ez abból is, hogy az ekként áldozatra szólított magyar társadalom, a melynek pedig gazdasági erejét Mária Terézia gyilkos vámpolitikája teljesen kimerítette, (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) rövid pár hónap alatt előteremtette a szükséges összeget és ennek segítségével rövid idő alatt elkészülhetett az a magyar királyi palota, (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Nessi Pál: Az erős és nemeslelkű Mária Terézia számára! Lovászy Márton: Nem fejedelmi nagylelkűségről, nem királyi ajándékról van tehát szó, hanem a nemzet áldozatkészségéről, a nemzet nagylelkűségéről (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) a nemzet lelkesedéséről, a mely, miként a történelem mutatja, azt az eszmét, hogy a magyar király itt lakjék; hogy a magyar király köztünk