Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1901-457
4-57. országos ülés 190í- Julius 7-én, csütörtökön. 281 hátramaradottságból kiemelte és szabadokká tette. De ez az irány sem tarhatott örökké, mert minden rendszer és minden szisztéma átalakulásnak, gyakran visszafejlődésnek van kitéve. A liberalizmus idővel önző, kizárólagos czélokat, szubjektív felfogásokat terjesztett, kultivált és érvényesített. Ékképen eredeti ideális és természetes objektivitását elveszítvén, hanyatlásnak indult. Sajátszerű, hogy jelenleg épen a dinaszták, nagy urak és tőkepénzesek által támogattatik, kultiválta tik. Nálunk tulajdonképen a tiszta szabadelviiség sohasem volt meg; legtölebb formailag, névleg, de tárgjilag, tartalmilag alig. Kétséget nem szenved, hogy nálunk 1867. óta jelentékeny haladás vehető észre, ez azonban nem annyira a kormány tevékenységének, mint inkább az időbeli evolucziónak köszönhető. Ha ugyanis azt vizsgáljuk, hogy melyik téren és miképen haladtunk előre, arra az eredményre jövünk, hogy leginkább haladtunk a közlekedési eszközök előállításában, némi kereskedelmi mozgékonyság előidézésében, a nagyiparnak némely szerény behozatalában, primitív mezőgazdasági állapotaink némi javításában, de főképen igen sok hivatal felállításában és hivatalnokok alkalmazásában. Ezen haladásunk azonban igen drága volt. Csináltunk sok ezermilliónyi állami-, még több ezermilliónyi magán-adósságot, és a 840-es évekbeli szerény arány az állami szükséglettel szemben előrehaladt 1100 milliónyi költségvetésre. Dolgozó népeink nagy része egész birtokállományát elvesztette és kénytelen volt az egész világon elszéledni. Más téren még vissza is maradtunk. És pedig a bányászat, kohászat terén, különféle fémek előállításában, a textil-iparban, sörfőzésben, borászatban és jelentékenyen a házi- és kézműves-iparban. Közutaink rosszasága az egész világon ismeretes, daczára, hogy a legnagyobb uti-adót fizetjük, a mely csak képzelhető. De a kultúra terén, vagyis az emberi élet azon terein, a hol öuakarattal, önerővel és saját eszközökkel lehet csak előrehaladni, értem a közművelődést, a valláserkölcsi életet s a szellemi és esztétikai haladást, ott nem haladtunk előre, hanem visszaestünk. Magyarország népei hajdan, még az 1867-es évek- előtt is az egész világon bizonyos meleg szimpátiának, bizonyos tiszteletnek és szeretetnek örvendtek. Hogy ez ma tényleg nincs igy, azt hiszem, mindenki belátja és konczedálja. De heléletüak is rosszabbodott, mert hisz köztudomású dolog, hogy nálunk az emberek már alig beszélnek egymással. Az a jóindulat, az a jóakarat, az a vonzalom, az a barátság, a mely nálunk azelőtt különösen a kczö.iséges nép körében otthonos volt, ma nincs meg, eltűnt. De az intelligenczia közt is alig találkoznak családok, a melyek egymással anyagi érdekeiken kivül érintkeznének. A viszály és az ellenszenv általánossá lett az emberek közt, a KÉPVH, NAPLÓ. 1901 1906. XXVI. KÖTET. gyűlölet pedig divatossá. Egyéni érvényesülésre, vagyonra, hivatalra, méltóságra, kitüntetésre szert tenni: ez tényleg az emberek czélja; a czél elérésére szolgáló eszközök pedig: a cselszövés, a gyanúsítás, a hazugság, a gyűlölet, a klikk, a hazafiságnak és a lojalitásnak fitogtatása, mások üldözése és a kormányon lévő pártnak imádása, minden más nézetnek pedig üldözése ésása. (Ugy van! balfelöl.) Ezen általános nézeteim előadása után országos közállapotaink némely ágazatainak ismertetésére áttérve, röviden a következőket adom elő: Hogy közigazgatásunk rossz és hogy rosszaságában még az ázsiai állapotokat is háttérbe szorítja, az kétségen kivül áll. A mi rosszat nálunk a közigazgatás terén büntetlenül elkövetni lehetséges, az idővel okvetetlenül megboszulja magát. Nem is képzelhető a merészségnek és csalafintaságnak nagyobb foka annál, a melylyel bizonyos közigazgatási közegek, a milyenek gyakran nagy számban vannak, arra törekszenek, arra lesnek, hogyan ejthetnek hatalmukba egy adófizető honpolgárt, hogy azt üldözhessék, bírságolhassák, elzárhassák, különösen akkor, ha az valaha nem az ő szájuk ize szerint szavazott vagy választott. A municzipiumokban ezen közigazgatási közegek rendszerint mind bent ülnek és az uzsorásokkal, a szesz-, meg a korcsmaliczencziátnsokkal rendszerint a többséget képezik és igy a municzipiumokat kormányozzák. Nézetem szerint a polgároknak szabadoknak, művelteknek, gazdagoknak, erkölcsösöknek és humánusoknak kell lenniök, ez pedig csak akkor lehetséges, ha a kormány a polgárok szabadságát védelmezi, nem pedig elnyomja, ha a polgároknak általános és természetes közművelődését elősegíti, nem pedig hátráltatja, ha polgárainak gazdagodását nem teszi lehetetlenné sok mindenféle terhekkel, adókkal és mindenféle üldözésekkel, hanem a honpolgárok jogait, sajátságait, kincseit, szabadságát védelmezi. Hogy ez nálunk mindig megtörténnék, ehhez — gondolom — kétség fér, mert hiszen nem hallottunk soha semmit arról, hogy a kormány a szabad gyülekezési, a szabad szólási, a szabad egyesületi és a szabad g>üjtési jogot garantirozta volna és e tekintetben valamit cselekedett volna. A szegény emberek nálunk a legnagyobb adót fizetik és életük legszebb évein át a katonaságnál kénytelenek szolgálni. A választói jogban azonban még sem részesülnek, a választói jogot még sem adják meg nekik. És miért? Nem adják meg azért, mert félnek tőlük. És miért félnek tőlük ? Azért, mert ezek a szegény emberek jellemesebbek és morálisabbak, mint a tisztán önző érdekek által vezetett egyének. Az igazságszolgáltatás nálunk azért nem lehet jó, gyors és olcsó, mert habár bevált a bírói reorganizáczió, kodifikált anyagi jog hiánya miatt az ítélkezés mégsem biztos és mégsem helyes. Ezen oknál fogva, de azért is, mert a 36