Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1901-456
Í56. országos ülés 190h Julius 6-án, szerdán. 247 tartási napok száma óriási nagy, ugy hogy ezeknek a kisiparosoknak az esztendőből majdnem egy negyed ^részét vásárról-vásárra utazva kell eltölteniök. Én ismét csak a magam kerületéből, Szabolcs vármegyéből veszem a példát. (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, hogy a mi Szabolcs vármegyében van, ugyanazt találjuk más vármegyében is. Erre nézve annyit akarok csak jelezni, hogy Szabolcs vármegyében összesen 19 vásártartási engedélyijei biró város és község van. Ezekben a vásártartó napok száma 73. Kilenczre megy azon szomszéd városok száma, a melyekbe a szabolcsmegyei, valaxint a nyíregyházai kisiparosok vásárra el soktak járni; ilyen Debreczen, Tokaj, Szálka, Nánás stb. Ezen kilencz városban 41 vásár tartó nap van. Ha tehát Szabolcs vármegye iparosai az emiitett városokban tartatni szokott vásárokon megjelennek, akkor a házon kivül 114 napot, tehát hetenkint csaknem két és fél napot töltenek el. Pedig az a kisiparos mindennapi kenyerének megszerezhetése végett is kénytelen eljárni a vásárokra. Lássuk csak, mibe kerül annak a szegény embernek egy ilyen vásár látogatása. Saját fuvarral nem rendelkezik, tehát azt fogadni kénytelen, és fizet érte négy forintot. Vásárhely pénz 70 krajczár; élelem egy forint, a műhelyétől távol töltött idő folytán őt érő veszteséget pedig egy forintra tehetjük, tehát minden vásárja 6 frt 70 krajczárjába kerül. Ha évente 114 ilyen vásárnapot veszünk alapul, akkor az illető iparos évenkint 763 frt 80 krajczárt, vagyis 1527 koronát költ el erre a czélra. Azt hiszem, t. ház, hogy nem vesztegetem hiába a t. ház idejét, a midőn ezen gazdasági szempontból fontos körülményeket itt felsorolom, (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) sőt azt hiszem, hogv ezáltal hazámnak némi szolgálatot is teszek. (Helyeslés a szélsőbal oldalon.) Folytatom tehát a kisiparos helyzetének ismertetését. Azok a szegény iparosok, a kik között czipész, csizmadia, szűcs, szabó és mindenféle más iparos is van, magukkal viszik a vásárra készítményeiket ; s a midőn a vásárra érnek, mit tapasztalnak ? Azt látják, hogy azon a vásáron ki vannak rakva a mödlingi czipőgyár és nem tudom miféle más csehországi gyár készítményei; hogy ott már el van foglalva az egész vásár a külföldről, különösen Ausztriából, Csehországból ide plántált, ide küldött rossz portékákkal. Ám de kiktől? Nem azoktól az iparosoktól, a kik azt a mesterséget megtanulták, hanem azoktól, a kik öt forintért megkapták az iparengedélyt. Legyen valakinek csak tiz forintja, rögtön lesz olyan kereskedése, hogy elláthat bármely községet is ezen portékákkal. Az a szegény iparos pedig, a ki tanulta mesterségét, hazajöhet eredménytelenül. Ha otthon van egy pár megtakarított fillérje, kiveszi az asztalfiókból és kifizeti a fuvarost, jövedelme azonban semmi. Én azt hiszem, hogy ezeken a mizériákon, ezen az országos bajon, csak ugy lehetne segiteni, ha az igen t, többség magáévá teszi Magyarországon azt az elvet, hogy máskép boldogulni az iparosnak nem lehet, csak az önálló vámterület felállításával. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Szabad legyen még egy pár szót szólanom a városok állapotáról. (Halljuk! Halljuk!) Foglalkoznak ugyan a városok bajaival, mert a törvényhatósági joggal felruházott városok elöljárói nemrég Győrött, Debreczenben és Nagyváradon ülést tartottak, sőt a rendezett tanácsú városok polgármesterei és elöljárói 1879-ben Mármarosszigeten összegyűlve beszélték meg azon bajokat, a melyeket közigazgatási téren észlelni lehet. Tárgyaltak ott egy törvényjavaslatot, illetőleg egy miniszteri tanácsos által készített javaslatot is, a melyet az akkori belügyminiszterhez, a házüak jelenlegi elnökéhez beterjesztettek. Ez a javaslat azonban a mi közigazgatási kívánalmainknak egyáltalán nem felelt meg és a levéltárba is került. Rámutattak a városok a fenforgó bajokra, a Mármarosszigeten tartott tanácskozás alkalmával pedig kiemelték, hogy különösen a rendezett tanácsú városokkal igen keveset foglalkoznak. Az 1886. törvény olyan városokról, a hol 30 — 40 ezer lakos van. ép ugy beszél és ugy intézkedik, mint a községekről. Már pedig én azt hiszem, hogy azok a városok nagyságuk- és intelligencziájuknál fogva megérdemelnék, hogy az országgyűlés velük külön foglalkozzék és külön törvényt alkosson róluk, mert közigazgatási törvényünk egyáltalában nincsen s ha egyet vagy kettőt csinálnak is, az olyan rossz, hogy arról beszélni talán felesleges is. Egyet azonban mégis tennünk kell. Meg kell alkotnunk a mezőrendőrségről szóló törvényt. Mezőrendőrségi törvényünk egy 30—40 ezer lélekből álló városnak meghagyja, hogy ott, a hol künn a mezőn egy kis mesgyeigazitási kérdés felmerül, maga személyesen menjen oda tárgyalni. Annak a törvénynek alkalmazása annyi bajt és költséget okoz, hogy azt hiszem, hogy az igen t. kormánynak arról tudomása sincsen. Mikor azt a mezőrendőri törvényt létesíteni akarták, itt, Pesten, nagy tudományosan megtervezték, egy, a belügyminisztériumhoz bejutott fiatal embert biztak meg azzal, hogy menjen külföldre és tanulmányozza az ottani mezőrendőri dolgokat, aztán jöjjön haza és tegyen előterjesztést. Ugy is történt. Azt hiszem, az illető sok tudománynyal és sok tapasztalattal jött haza, jelentését beterjesztette és az a jelentés képezte alapját annak a mezőrendó'ri törvénynek, a helyett, hogy a kormány, illetve a belügyminiszter, mielőtt ezen törvényjavaslatot ide beterjesztette, elküldte volna az illetőt, mikor az az ő sok tudományával a külföldről hazajött, Magyarország északi részébe azzal az utasítással, hogy menjen végig onnan Délre, Keletről Nyugatnak és szerezze meg a tapasztalatokat, hogy a magyar földbirtokosnak, a magyar ember szokásainak, természetének, hagyományainak megfelel-e az a törvény, a melynek tudományát a
