Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-452

156 í52. országos ülés Í90í Julius 1-én, pénteken. rek között, a hol minden második ember, miként ők maguk mondják, faragó ember, bizonyára megtaláljuk a kellő munkaerőt, különösen, ha azok a kisvállalkozók, a kik nyelvükön beszélni tudnak és az épités vezetősége is gondjukat viseli. Ekként szeretném én, t. ház, a munkabérek összességét, valamint az anyagértéknek nagy részét is székely véreinknek biztosítani. (Áltála nos helyeslés.) De, t. ház, engedjék meg, hogy nézeteimet továbbmenőleg fejtsem ki, (Halljuk! Sálijuk!) Nemzeti segélyműveletnek tekintvén az ügyet, fel kell hivnom a t. kormány figyel mét arra, hogy a milyen áldásos egy vasút, ha határozott keresetforrással biró vidékre jut, épen olyan átokká válhatik az, ha a lakosságot rendezetlen viszonyok között találja és az eddig elzárt területeket a közvetítő kereskedelem kapzsiságának egyszerre megnyitja. (Ugy van!) Szemeim előtt lebeg itt többek között Mármaros vármegyének pusztulása. (Halljuk! Sálijuk!) Tudjuk, hogy Mármarosmegye nem termi meg a népességének élelmezésére szükséges termények egy harmadát sem; hiszen ma is Oroszországhói hoznák oda a tengerit és mégis, annak daczára, hogy ilyen rosszak a termelési viszonyok Mármarosban, a vasút megépítése előtt sehol sem volt látható a ma tapasztalható nyomor. Miként éltek? Száz meg száz kis vállalkozó, a kis bankokból vett pénzzel a nagy kincstári erdőségekben fát vásárolt és szállította azt Szegedre. Az elért nyereségből megkapta a bank pénzét és annak kamatját, kikerült az úsztató magyar orosz munkabére és a vállalkozó polgári nyeresége, (Ugy van!) Egy egészséges körforgásnak képezte ez magvát. így volt ez a só szállításával is. A lakosság egy része a só fuvarozásából, a másik része pedig annak a Tiszán való szállításából élt. 1872-ben megépült a vasút, az állam egy porosz nag}bérlőnek adta át a kincstári erdőségeket, a ki meggazdagodott, a nép pedig elvesztvén évszázados keresetforrását, pusztult, a bankok megbuktak és a birtokosságnak elhelyezett tőkéje elúszott, (Ugy van! a jobb- és a baloldalon. Felkiáltások bal felöl: Elég baj! Zaj. Elnök csenget.) A só szállítására svájczi ember épített magán vasutat, s a nép itt is évszázados foglalatosságától megfosztva nyomorog, (Felkiáltások balfelöl: Elég baj! Szomorú!) és annyi évtized után sem tudott határozott keresetforrásra szert tenni. Ettől a sorstól kívánnám székely véreinket megmenteni. A Székelyföldön elterülő erdőségekben a kisfürészek dolgoznak, ezeknek áruit a deszkaszállitó székely viszi messze földre. A mészszel, borvizzel kereskedő székely messze földre elvándorol. Habár magam sem helyeslem ezt a meddő munkásságot és az ebbeli foglalkozásokat, mégis számolnunk kell azzal, hogy ma ebből élnek, s ez képezi megélhetésüknek alapját. Hogy ha pedig, a mi majdnem bizonyos, a vasút mindezektől őket megfosztja, s minden meghatározott keresetforrás nélkül odadobjuk őket az esélyeknek, akkor csakhamar eladják — miként azt tegnap egyik t. képviselőtársam mondta is — marhájukat, lovaikat, s a kordájával mindenüvé betolakodó tojáskereskedő megveszi először a tojást, azután pedig megveszi a szaporítás végett kiosztott plymouth tojót is. Tudom, hogy ezekkel a bajokkal foglalkozott a székely kongreszszus, foglalkoznak a kormánynak kiküldöttei, sőt a t. ház tárgyalásaiból ismerjük a tagosítás hiányait, de minthogy mindezeknek végrehajtása egy igen hosszú folyamatot képez, félek attól, hogy időközben a nagybirtokosság követi a háromszékeik példáját és nevetségesen potom áron adja el erdőségeit, a kisfürészek beszüntetik a munkát, talán annak a székelynek a sószállitást sem engedik meg és a székelyek eladják utoljára tenyészmarhájukat is. Polónyi Géza: Egészen ugy van ! Dobiecki Sándor: Bár tudom, hogy első sorban a társadalmat kellene felszólítani és a társadalmi tevékenységre kellene terelni az egész dolgot, de minthogy minden téren azt tapasztalom, hogy ebben a megbízhatatlan működésben biznunk nem lehet, nékem a kormány figyelmét kell felhívnom erre az ügyre. A társadalomnak szervezkednie kellene és az erdőségeket meg kellene tartaniok a saját kezükben, a kormánynak pedig utasítania kellene a vasútépítést arra, hogy most már gondoskodjék kellő rakodó helyekről, s az iparvasutak fejlesztéséről. (Ugy van!) A társadalomnak szerveznie kell a kisiparosok szövetkezetét, fel kell állítania az értékesítő szövetkezeteket, s különösen — miként később kifejtendem — a háii ipar köré kellene tömöríteni a lakosságot. (Selyeslés.) De, minthogy én a társadalom működésében nem igen bizom. újólag a kormány tagjainak jóindulatába ajánlom e kérdés megfontolását. Polónyi Géza: Meg sem hallgatják, nincsenek is itt, nem érdeklődnek még a kormánypárti beszédek iránt sem a t. miniszter urak! Elnök (csenget): Csendet kérek ! Dobiecki Sándor: Miként emlitém, a vasutak óriási anyagával ezúttal foglalkozni nem akarok. Azonban mellesleg meg kívánom említeni azt, hogy a jövedelmezőnek látszó karánsebes—hátszegi vonalat is meg kellene épitenünk azért, mert ezáltal a zsilvölgyi részvényeknek az Aldunán való elterjedését biztosítván, a bányászat fokozódik, s igy számos munkáskéznek nyújthatnánk keresetet. (Selyeslés jobbfelöl.) Áttérek felszólalásom utolsó részére, az iparfejlesztésre, a melyben én elsősorban a kivándorlás elleni védekezést látok. (Sálijuk! Sálijuk!) Mikor azonban a közforgalmunkat szolgáló intézmények megbeszéléséről az ipar terére lépek át, önkéntelenül eszembe jut a kereskedelemügyi miniszter ur kényelmetlen helyzete, a mely nagyban hasonlít azéhoz, a ki két különböző vérű lovat hajt; az egyik, a vasút,