Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-445

íí-5. országos ülés 190b jiinius 22-én, szerdán. 335 szocziális kérdések tömegéből. Abban rejlik a mi államférfiainknak legnagyobb baja, hogy nem tudják, vagy nem akarják észrevenni, hogy évtizedek óta körülöttünk ugy a társadalmi, valamint a hivatalos állásokban a helyzetek képe teljesen megváltozott; mások lettek évtizedek alatt a gazdasági körülmények, mások az életviszonyok és a modern korszaknak kényelmet és szórakozásokat nyújtó találmányaival, felfedezéseivel együtt haladtak az embereknek nemcsak életfeltételei, hanem életigényei is. A hivatalnoknak régi fizetése, az az alap, az a törzsfizetés, a mely ezeló'tt megállapittatott, láttuk, hogy az egész vonalon elégtelennek bizonyult. Hivatalnokaink legnagyobb része kénytelen tehát vagy nyomorogni, vagy pedig tilos eszközökkel, módokkal megkeresni a maguk és családjuk élete fentartására szükséges összegeket. Ez az oka annak, hogy visszaesést tapasztalhatunk a közhivatalok minden ágazatában, mert az élet kényszere utalja, vezeti, nyomja sokszor azt a gyengébb lelkiismeretű hivatalnokot, hogy magának, vagy családjának megélhetését inkorrekt módon is fedezze. (Ugy van ! balfelöl.) De nemcsak az anyagi érték változása történt meg évtizedek alatt, hanem a szabadság kérdésében is más az emberek gondolkodása, mióta a szocziálizmus oly erőszakkal döngeti a régi állami és társadalmi intézményeknek kapuit. Hogy azokat az igényeket, a melyek egyrészt anyagi szempontok, másrészt erkölcsi igények, hogy azokat az igényeket néha-néha egy pillanatra eltiporja a kormány, a fel-fel villanó szikrát eloltja, ezzel a kérdést még végleg nem tisztázta. (Ugy van! balfelöl.) Az állam minden osztályának anyagi és erkölcsi érdekeit bele kell illeszteni a fejlődő korszak ujabb kereteibe és természetesen összhangba hozni az uj viszonyok rendjével a közhivatalnokok életigényeit is. (Ugy van! balfelöl.) Hiszen nem nevetséges dolog az, a mit Gsernoch t. képviselőtársam itt megemlített, hogy rövid idő múlva az alpapság helyzete is a változott viszonyok folytán tűrhetetlen lesz és szintén az államhoz fog fordulni, hogy őket az élet nyomorai és küzdelmei közepett legalább is a kongrua rendezésével mielőbb biztosítsák. íme tehát, minden téren láthatunk bizonyos elégedetlenséget az ország szivébe felgyűlve, ,a melyek minden téren orvoslást követelnek. És nekem az a meggyőződésem, hogy az az állam lesz legközelebb Európában a leghatalmasabb, a mely a fejlődő életviszonyoknak rendjével összhangba tudja hozni az ő polgárainak igényeit és az az állam lesz a leghatalmasabb, a mely az anyagi és erkölcsi téren intézményileg teremti meg a belső békét és összhangot, t. i. az állami intézményekben való egészséges belehelyezkedést. Mert azt ne méltóztassanak hinni, hogy egy állam nagyságát és hatalmát az ő rendjeleinek csillogása, vagy az ő szuronyainak milliói, vagy az ilyen aranynyal kimeszelt parlamenti palota fogják megadni. Nem igaz. A nemzetnek, a nemzet polgárainak benső békéje és összhangja az, a mi az államnak ereje (Helyeslés balfelöl.) Minden nemzetnek legnagyobb gazdagságát az ő békés és megelégedett gyermekei képezik. E nélkül pedig igazi haladás, fejlődés sem a szocziális, sem más irányban itt el nem érhető. (Ugy van! balfelöl.) Lássa a miniszter ur, azért tartottam én végtelen szerencsés gondolatnak azt az amnesztiát, melyet a lapok hirdettek, s a melyet itt néhány t. képviselőtársam mára meg is sürgetett. Tessék elhinni, hogy a vasutasok mozgalmának erőszakos elnyomását és a vele párosult üldözést erkölcsileg kiegyenlíteni csak ilyen amnesztia kójjes. A megtorlás szerintem a legszerencsétlenebb politika, mert először nem vezet czélhoz, és másodszor méltatlan az államhatalomhoz, a melynek feladata, hogy az államnak minden polgárát gondviselésszerűleg a nemzeti jólét felé iparkodjék vezetni. Terrorizmussal csak külső rendet lehet fentartani, de nem lehet a sziveket kormányozni. Már pedig a vasúti szolgálat teljes odaadást követel azon egyénektől, a kiknek a szivét is meg kell nyerni, mert hiszen szakférfiaktól hallottam, hogy ha a vasutasok lelkiismeretesen csak arra szorítkoznak, a mit a szolgálati szabályzat nekik előír, akkor milliókra menő károsodást fog az állam szenvedni, mert hiszen a vasúti gyakorlat munkája nem elvont elmélet, a melyet paragrafusokba lehet foglalni; az maga az élet, a mely naponkint változik, az igazi Proteus, a mely alakját százszor és ezerszer változtatja minden dologban. Ha ilyenkor a vasutas a lelkét, a szivét nem adja bele munkájába, ha egész egyéniségét oda nem adja, egész szeretetével nem megy a szolgálatba, méltóztassanak elhinni, sokkal nagyobb károkat tud okozni a paragrafusok megtartásával is, mint a mennyit mi előre csak gondolhatunk. (Igaz! a szélsöbaloldalon.) T. miniszter ur! A történelemben említve van Brennus példája, a ki, a mikor legyőzte a rómaiakat, a serpenyőbe, a melyben a hadisarcz aranyát mérték, a kardját is bedobta, így szólván: Vae victis! A vae victis, jaj a legyőzötteknek jelszó körülbelül irányeszmévé lett, mert valahányszor ellentétes érdekek összeütközéséből harcz fejlődött ki, ott mindig csak két irányban lehetett az ellentétet kiegyenlíteni: vagy Brennus elmélete alapján, a mely pogány elmélet volt, jaj a legyőzötteknek, vagy a keresztény, humánus gondolkozás alapján, a mely békét, irgalmat és kegyelmet ad mindig az eibukottnak és minden, t a helyzetében esetleg megszédült embernek. És az a Brennus ellenségekkel állott szemben, a miniszter ur pedig saját honfitársaival, sőt tovább megyek: a hivatalfőnök saját alkalmazottaival áll szemben. Ilyenkor tehát nálunk sem szabad a vae victis elvének tovább uralkodnia, a mely máris érvényesült a vidéken megindult hajszákban,