Képviselőházi napló, 1901. XXV. kötet • 1904. május 7–junius 22.

Ülésnapok - 1901-442

íí2. országos ülés 190fr június 18-án, szombaton. 295 teljesíteni. Megengedem, hogy az az egyenruha nagyon szép, csakhogy nagyon drága. Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter: Szükséges! És olcsóbb, mint a czivilruha! Hellebronth Géza: Annak a külszolgálati embernek kétféle ruhát kell tartania: czivilruhát és egyenruhát. Ha már ezt követeli tőle az igazgatóság, akkor méltányos volna az is, hogy legalább valamelyes ruhaáltalányban vagy segítségben részesítené azon embereket, hogy nekik a ruha beszerzését megkönnyítse. Nem igazságos dolog bárkit is a saját pénzeért erőszakkal megszépíteni akarni. Utoljára hagytam azt, a mit legelőször kellett volna mondanom, mert szerény nézetem szerint annak az egész szerencsétlen mozgalomnak, elkeseredésnek és elhidegiilésnek, sőt mondhatnám: gyűlöletnek is legfőbb oka a szolgálati pragmatika teljes hiánya. Azt mondta a t. miniszter ur a pénzügyi bizottságban, hogy a vasutasoknak 1887 óta van vasúti szabályzatuk, a mely egészen jó és helyes. Volt alkalmam belepillantani ebbe az un. nagyon jó és helyes szolgálati pragmatikába, de őszintén megvallva, meggyőződtem arról, hogy az nem szolgálati pragmatika, hanem kényszsrzubbony, a melynek feladata csirájában elfojtani minden szabad gondolkozást; megakadályozni minden sóhajt, panaszt, kérelmet, minden jogos igényt és kívánalmat. Benne van abban minden, mint a hogy a magyar ember mondja: még az akasztófa is. Benne van a mi csak követelhető mint kötelesség attól a vasutastól, de jogairól egy árva szó sincs benne. Ez a pragmatika, a melyről azt mondotta a miniszter ur, hogy egészen jó és helyes, nagyon jó lehet az igazgatóságnak, de egyáltalában nem jó sem az alkalmazottaknak, sem az alantasoknak, de magának a magyar államnak sem, mert épen ez szüli az eltedvetlenedést és elkeseredést, a melyből azután az államnak nem haszna, hanem ellenkezőleg óriási, milliókra menő kára lehet, a mint hogy volt is. Minden állampolgárnak törvényeink biztosítják a gyülekezési jogot, a szólásszabadságot, a sajtósziabadságot, csak épen az a szerencsétlen vasutasvan mindezekből kizárva? Hiszen, hogy a gyülekezési jog hogy áll, arra fényes példát statuált az igen t. belügyminiszter ur az ő hűséges főkapitányával. A mi pedig a szólásszabadságot, vagyis a kérvényezési jogot illeti, a miniszter ur engedelmével leszek bátor arra is egy példát felhozni. Egy alantas állásban lévő napidíjas, a ki már hoszszabb idő óta, 8 vagy 10 évig volt a vasút szolgálatában, folyamodott a véglegesitésért. Nyolczévi szolgálat után megérdemelné, hogy nyugdíjas állásba jusson, tehát kérvényét felküldte az üzletvezetőséghez. Tudomására jutott ez az illető főnöknek és magához hivatta azt a szegény kis embert, lehordta a sárga földig, azután pedig megbüntette háromnapi sétálásra, kijelentve neki, hogy ha még egyszer ilyen rendellenességet, törvényellenességet, ilyen forradalmi dolgot csinál, elcsapja abból az állásból is, még ha 30 képviselő van is a háta mögött. Ez a szegény ember eljött hozzám tanácsot kérni. (Zaj jobbfelöl.) Azután jött hozzám, a mikor már megtörtént ez az inzultus és akkor azt kérdezte, hogy mit csináljon? Azt mondtam neki: Barátom, mondja meg nekem, van-e olyan szabályzatuk, olyan rendtartásuk, a melyben arról van szó, illetve a melynek alapján joga volt a főnökének önt arra a sétálásra Ítélni. Azt felelte: Igen, uram, hibáztam, mert nem a főnöktől kértem engedélyt, hogy a véglegesitésért a folyamodványt beadhassam és nem a főnököm utján küldtem fel. Lehet, hogy a képviselője utján — nem tudom, de nem én voltam az a képviselő, — adta be az üzletvezetőséghez. Ilyen módon nem tudtam más tanácsot adni mint azt mondtam: menj haza, sétáld ki a három napot, koplalj az alatt a három nap alatt a családoddal együtt, azután menj el a főnöködhöz, csókolj kezet annak a nagyhatalmú urnak, a kinek ez a középkorra emlékeztető nagy hatalma van és iparkodj őt kiengesztelni. Hát, t. ház, a polgári életben is megvan szabva az útja és módja a folyamodásnak, a pályázatnak, hogy hol kell azt beadni, kinek a kezén keresztül jut a miniszterhez. De hogy ha valaki ezt nem követi, hanem direkt küldi fel akármelyik minisztériumhoz a kérvényét, pl. az igazságügyminiszterhez, hát akkor az a járásbiró vagy az a törvényszéki elnök, a kit mellőzve, a képviselője utján vagy más utón küldötte fel kérvényét, nem fogja üldözni azt a folyamodót, hanem az az igazságügyminiszter, a ki humánus ember, leküldi az ügyet véleményadás végett annak a járásbirónak vagy annak a törvényszéki elnöknek, egy szóval az illetékes fórumnak, de eszébe sem jut, nincs is joga hozzá, hogy azért, mert mellőzte őket a kérvény beadásakor, sétálásra, vagy ehhez hasonló büntetésre ítélje azt a szegény dijnokot. Csak a vasutasoknak szólnak ezek a drákói törvények? Micsoda világra szóló bűntényt követett el az a szegény ember, hogy a kérvényét egyenesen küldte be? Ha igy áll a kérvényezési jog, milyen lehet a sajtószabadság ? Erről nem is beszélek. Ha esetleg sajtó utján akarja valamelyik alkalmazott pl, a vasúti mizériákat — nem mondom a hivatalos titkokat, Isten mentsen — szellőztetni, a melyek bennük az elkeseredést felkeltik, akkor annak a szegény embernek ha nem akasztófát, de legalább is útilaput adnak, a melylyel aztán ballaghat Amerikába. Hogy állunk a vasutasok szabadságolási jogával ? Minden állami alkalmazottnak, legyen az katona vagy czivil, akármilyen branche-han, bizonyos meghatározott időre joga van szabadságolásra. Egyiknek 8, másiknak 2 hét, annyi a mennyi . . . (Egy hang a középen: Csak a bírónak von joga!)