Képviselőházi napló, 1901. XXIV. kötet • 1904. április 12–1904. április 25.

Ülésnapok - 1901-417

126 4i7. országos ülés Í90k április 18-án, héifőn, ró'l, vasúti alkalmazottakról egyáltalán, mert ez a kérdés nem csupán ennél a tárgynál merül fel, szólok általában a tisztviseló'i karnak és az alkalmazottaknak helyzetéről. (Halljuk! Halljuk !) Mi fog tehát bekövetkezni ? Az, hogy ez a fizetésfelemelés legnagyobb részében nem a tisztviselők exisztencziájának, hanem a hitelezők fedezeti alapjának javítására fog szolgálni. Ezek a fizetésfelemelések azt a nemes és ideális czélt, hogy a tisztviselő minden gondtól menten legalább is családjáról nélkülözések nélkül gondoskodhassak, fájdalom, a legnagyobb részre vonatkozólag nem fogják elérni. A törvényhozásnak tehát megfigyelés és gondoskodás tárgyává kell tennie egy nagy kérdést. És ez a nagy kérdés az, vájjon a végrehajtási törvénynek idevonatkozó intézkedései ugy, a mint azok ma fennállanak, továbbra is fentartandók-e, vagy pedig nem kell-e sürgősen módosító intézkedéseket tenni, legalább azon nemes czélzattal, hogy az a többlet, a mit a törvényhozás most a tisztviselőknek nyújtani akar, hogy jutalmat kapjanak a múltért és foglalót a jövendőre, hogy az állam érdekeinek hű szolgálatában buzgóbban teljesíthessék kötelességeiket, legalább biztosittassék a tisztviseló'i karnak, mert ellenkező esetben nem értünk el egyebet, mint azt, hogy megterheljük az adózó polgárokat a fizetésfelemelés értéke erejéig adótöbblettel és a csatornát megnyitjuk azok számára, a kik a — fájdalom — ma is leplezetlen és mindenfélekép űzött uzsorának révén fogják elharácsolni azt, a mit az állam jó szándékkal tisztviselőinek családjai számára akar juttatni. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ma a végrehajtási törvénynek idevonatkozó intézkedése röviden akként szól, hogy a tisztviselő fizetésének egyharmadrésze foglalható le, de az is csakis 800 frt minimum tekintetében. Nem akarom azt feltenni, hogy a törvényhozás termében szükséges volna annak bővebb vitatása, hogy ez az intézkedés maga egy anakronisztikus dolog, mert a fizetés egyharmad részének lefoglalhatása, szemben a 800 frtos minimummal, a melyet ón létminimumnak kívánok tekinteni, a mi sokkal fontosabb, mint az azután kivetendő adó kérdése, nem egyforma gazdasági hatású az egyes tisztviselői fokozatok tekintetében. Más hatása van annak p. o. az 1400 koronával dotált minimális fizetéses vasúti alkalmazottal és más hatása van egy harmadik vagy negyedik osztályba tartozó állami hivatalnokkal szemben. Az egyiknél teljesen biztosítja a fizetésnek le nem foglalhatását, a másiknál pedig olyan összegeket von el annak családjától, hogy ennek megélhetése is kérdésessé válik ugy, hogy talán nem szükséges bővebben indokolnom annak a nézetnek helyességét, hogy ez a létminimumot a végrehajtásokkal szemben nem egy átlagos összegben kell megállapítani, hanem meggyőződésem szerint fogja a törvényhozás az ő szándékát helyesen megvalósítani, ha a rangfokozatok szerint állapítja meg e lefoglalható harmadrészen túl a létminimum kérdését. De bármiként álljon is a dolog, felvethető az a kérdés is, épen az összeférhetlenség szempontjából, hogy a tisztviselők fizetése általában véve lefoglalható legyen-e, vagy sem? Mert ha összeférhetlenség szempontjából én el akarom zárni azt a közigazgatási tisztviselőt attól, hogy magánüzérkedésekben vegyen részt, akkor más utón kell neki biztositanom a megélhetést. Ez recziprok gazdasági fogalom. Arra sok államban gondoltak már és gondolnak, hogy előre nem látott véletlenek esetén, ha valaki önhibáján kivül jut abba a helyzetbe, hogy bizonyos előlegre szorul, miként kell állami hozzájárulással biztosítani azt, hogy az a tisztviselő az uzsora karmai közé ne kerüljön? De nem akarom a százféle eshetőségek lajtorjáját végigdemonstrálni, hanem egyszerűen felvetem a kérdést: akarja-e a törvényhozás, hogy e fizetésemelés ne a tiszviselőknek és családjaiknak, hanem a hitelezők számára biztosittassék ? Én az ellenkező feltevésben vagyok. Igen természetes, hogy az igen tisztelt miniszterelnök ur is ép ugy jogosítva van e tekintetben állást foglalni, bár óhajtottam volna, hogy az igazságügyminiszter ur szavát is hallottuk volna e tekintetben: rendkívül örvendetesnek tartanám, ha e kérdésben közmegnyngvásra alkalmat szolgáltató megállapodás jöhetne létre a házban. Ezért nem állok elő már most konkrét határozati javaslattal, mert nem akarom a megállapodás lehetőségét preokkupální. Hiszen az, ugyebár, ki van zárva, hogy ez a felfogás bárminő pártérdeket szolgálna ? Ez a kérdés megérdemli tehát, hogy, a tisztviselői kar érdekében, közmegnyugvásra oldassák meg. Én ezért felvetem az eszmét. Nem lesz késő annak megvalósítása e törvényjavaslat részletes tárgyalásának során sem. Lehet külön törvénynyel is megoldani; de, ha egyszer életbe lépnek ezek a fizetésemelésre vonatkozó törvények, akkor elkésett a t. kormány ezzel az intézkedéssel, mert szerzett jogokkal szemben azután visszaható erejű törvényt alkotni legalább is nehéz, hogy ne mondjam, lehetetlen. Ezért kötelességemnek tartottam a t. kormánynak és vele együtt a t. háznak és az országnak figyelmét erre a kérdésre felhívni. Egyelőre — egyelőre, mondom — a magam saját álláspontját abban jelzem, hogy én azokat az összegeket, a melyeket a törvényhozás most felemelés czimén az ő tisztviselőinek, legyenek azok állami vagy törvényhatósági alkalmazottak, juttatni kíván, a végrehajtás alól már csak azért is feltétlenül kivonandóknak tartom, mert azok a hitelezők, a kik előbb hiteleztek azoknak a tisztviselőknek, nem számíthattak arra, hogy a törvényhozás ilyen alapot fog számukra kiielölni és ők a jog formái szerint sincsenek feljogosítva arra, hogy igényt támasszanak oly fedezetre, a melyet a törvényhozás jóindulata juttat az ő tisztviselői számára.