Képviselőházi napló, 1901. XXIV. kötet • 1904. április 12–1904. április 25.

Ülésnapok - 1901-416

Í16. országos ülés 1904- április 16-án, szombaton. 109 Kik azok ?) Nevszerint felsoroltam, hogy kik voltak elitélve három és négy hónapra. Ha méltóztatik kívánni, ismétlem. (Felkiáltások a jobboldalon: Nem szükséges') A többieknek pedig, a kik öt, hat és nyolcz havi börtönre lettek elitélve, ugyanezen parancsnok a hozzám érkezett jelentés szerint a megkegyelmezést kilátásba helyezte olyan időpontra, a midőn meggyőződik arról, hogy ezek szintén érdemesek lesznek reá, a mi, remélem, a többinél is bekövetkezik. Ennek alapján igen kérem ugy az interpelláló képviselő urat, valamint a t. házat, méltóztassék válaszomat tudomásai venni. (Helyeslés jobbfelöl.) Elnök: Bakonyi képviselő urat illeti a szó! Bakonyi Samu: T. képviselőház! A legmélyebb fájdalommal hallgattam a t. miniszter urnak válaszát. A legmélyebb fájdalommal azért, t. ház, mert megint szomorú alkalmunk volt meggyőződést szerezni arról, hogy a leghumánusabb érzület, talán a legmagyarosabb gondolkozás mellett is minő tévedésekbe sodorja a fennálló rendszer a mi államférfiainkat, (Ugy van! Ugy van! bal felöl.) T. ház! Mi ezekről a padokról megmondtuk azt jó előre, bogy azok a rendszabályok, a melyeket a helytelen érvek egész sorozatával akart igazolni a t. honvédelmi miniszter ur iménti válaszában, melyet t. képviselőtársamnak interpellácziójára adott, azok a rendszabályok egy kaszárnya-politikának intézkedései, a melynek nem lehetnek más következménjei, mint hogy politikát fog csinálni maga^ a kaszárnya. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) És ha a t. honvédelmi miniszter ur egészen helyesen festi egyébként azokat a veszedelmeket, a melyek a katonaság politizálásában rejlenek az állam biztonságára nézve, akkor jól meg kellett volna gondolni azokat a következményeket, a melyeket, mint a tények bizonyítják, mi helyesen jósoltunk meg Ettől eltekintve, t. képviselőház, én azokat a hivatkozásokat, a melyekkel interpellácziómnak a második pontjára kivan válaszolni a t. miniszter ur, helyeseknek nem fogadhatom el, azért, mert hiszen a katonai büntetőtörvénynek, a melyről, azt hiszem, nem nagyon lesznek eltérők a t. többség számos tagjának vagy talán egészének nézetei és a mi pártunk nézeteitől, hogy t. i. ennek a katonai büntető törvénykönyvnek az intézkedései a büntetőjog fejlődése, a humánus szellemnek a küzdelmei folytán már messze túl vannak haladva és azok reformja a legégetőbb szükséget képezi: ennek a büntetőtörvénykönyvnek vannak más oly intézkedései is, a melyekre a t. honvédelmi miniszter ur semmiféle figyelmet nem forditott, de a melyeket én interpelláczióm indokolásában már felemiitettem mint olyanokat, a melyek ennek az esetnek helyes megítélésénél elsősorban tar tandók szem előtt. Nem lesz felesleges ismételnem a legszigorúbb katonai büntetőjogi intézkedések közül a 11. hadiczikkely 2. pontját, mely szerint azokban az esetekbeD, a melyekben az előző hadiczikkely 4, pontja értelmében a cselekmény, vagy szolgálati vétség nem okozott különösebb bajt, veszedelmet de facto nem vonta maga után, az oly cselekmények, a melyek különben mint katonai bűntettek ós vétségek volnának bűnvádi eljárás tárgyává teendők, csak fegyelmi esetek gyanánt tárgyalandók. Már most mi történt azon tényállás szerint is, a melyet a t. honvédelmi miniszter ur a bírósági akták alapján velünk megismertetett? Engedetlenség, ellenszegülés történt-e de fakto az ellen az intézkedés ellen, hogy a harmadéves katonák szolgálati kötelezettségük teljesítése után további szolgálatra benntartattak? A tényállás erre nézve semmiféle adatot nem tartalmaz. Tartalmaz adatot arra nézve, hogy elkeseredést szült a debreczeni 39. gyalogezred katonáiban ez az intézkedés. De hát még elkeseredést se szült volna? Van-e természetesebb emberi érzés annál, hogy a mikor a katona, a ki a legsúlyosabb állampolgári kötelezettséget teljesíti oly körülmények közt, a melyeket a mi hadseregünk szelleme szerint, bizonyos tekintetben a tiszteknek elfogultsága következtében is a magyar legénységgel szemben rózsásoknak senki sem mondhat, ha ily körülmények közt, a midőn a katona visszavágyik a tűzhelyéhez, munkájához, a családja íentartásának érdekében, szükséget érző szüleinek támogatására, testvérei exisztencziájának fentartására gondolva, van-e természetesebb annál, ha ily intézkedés elkeseredést szül lelkében ? Ezen csodálkozni nem lehet ós ha ez az elkeseredés baráti és bajtársi körben törtónt megbeszélés közben meg is nyilatkozik, ez ellenszegülésnek, zendülésnek nem tekinthető. (Ugy van! a szélsőbaloldalon-) Ez az elkeseredés eredményezhette köztük azt, hogy valamiképen nyilvánitani is akarták keserűségüket. De hogyan? A mint a t. honvédelmi miniszter ur mondja a tényállás alapján, elhatározták, hogy éjjel, sötétben fognak koszorút helyezni a debreczeni u. n, szabadság-szoborra. (Mozgás és zaj a jobboldalon.) Nyíri Sándor honvédelmi miniszter: Súlyosbító körülmény ez. A katona nyiltan lépjen fel. (Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon.) Bakonyi Samu: Ez jellemzi helyzetünket, hogy a magyar katonák, ha szabadság-szobrot akarnak megkoszorúzni, ezt másképen nem tehetik Magyarországon, mint titokban, sötét éjjel. Nessi Pál: Hentzi szobrát azonban szabad világos nappal is megkoszorúzniuk a katonáknak. Bakonyi Samu: Mire beszéltek össze ? Arra, hogy gyűjtést rendeznek koszorú letétele czéljából. De a gyűjtést nem rendezték, a koszorút meg nem csináltatták, a koszorút valósággal le nem tették, igy tehát a zendülésnek kísérletéről sem lehet szó.