Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-407

márczius 22-én, kedden. 287 407. országos ülés 1904 nyos óvatossággal nyúlt a kérdéshez; azt hiszem azonban, hogy ez a fakultatív cselédbiztositás idővel és pedig lehetőleg rövid időn belül mindinkább általánosan kötelezővé kell, hogy tétessék. (Helyeslés a bal- és a szäsobaloldalon.) Én ezen kötelezővététel tekintetében csak egy kivételt tennék, azt t. i., hogy megengedném azon uradalmaknak és birtokosoknak, a kik előbb is, ma is többet nyújtanak — és ilyenek elég nagy számmal vannak — hogy e többet továbbra is nyújtsák a maguk tetszése alapján. Minden egyebekre nézve azonban oda kell törekednünk, esetleg egy bizonyos átmeneti idő megállapításával, hogy a kötelező biztosítást hozzuk be, (Elénk helyeslés a bal- és a szélső baloldalon.) Azt hiszem, hogy ebből a szempontból Kecskeméthy Ferencz t. képviselőtársam is be fogja ismerni, hogy az e téren való kezdeményezés érdemét igenis nagy elismerés illeti. A szocziálpolitikai kérdésekre vonatkozólag csak egy pár rövid megjegyzést kívánok tenni, főleg a nyugdíjintézmények ügyéről. Emberséges, lehetséges és elképzelhető-e az, hogy a huszadik században megtűrje az állam, hogy pl. egy olyan nagy intézmény, mint a közúti villamos vasút, 40—50 évig működik, egy óriási személyzetet tart fenn, azt elég gyarlón fizeti és most, fennállásának gondolom 40. vagy 50-ik évében foglalkozik csak azzal a gondolattal, hogy alkalmazottai számára nyugdíjintézetet alapítson. B. Kaas Ivor: Nagy protekcziónak örvend! Uralkodik a kereskedelemügyi minisztériumban! Gr. Batthyány Tivadar : Menjünk tovább, t. ház. Ott van pl. egy borzasztó szomorú eset. Nem rég egymásután három magyar kereskedelmi hajó pusztult el a tengeren. Most Fiúméban kénytelenek a kormányzó védnöksége alatt segélyakcziót indítani, kénytelenek könyöradományokat gyűjteni, hogy ezen hajók személyzetének hátramaradottait legalább pillanatnyilag a nyomortól megmentsék. Én már évek előtt Fiúméban kezdeményeztem és nagy érdeklődés közt meg is tartottam az első értekezletet egy nagy tengerész-nyugdíjintézet ügyében. Nem akarom fejtegetni, de hogy, hogy nem, agyon lett ütve a dolog. Ma pedig három hajó pusztulása után kénytelenek a könyöradományozás terére lépni, mert a nyudijintézet nem létezik. Tehát én feltétlenül szükségesnek tartom, hogy mindazon vállalatok, a melyek akár az állammal, az állam felügyelete alatt álló hatóságokkal bármilyen szerződéses vagy konczesszionált viszonyban állanak, feltétlenül köteleztessenek nyugdíjintézetek felállítására. (Élénk helyeslés balfelől.) Továbbmegyek, t. ház! Itt vannak a gyári munkások. Hát én megvallom, most márczius 15-én és azt megelőző vasárnapon végignéztem a munkások felvonulását, 8 örömmel láttam e munkásságnak azt a jólétre valló kinézését. Betegség esetére, tudjuk, el vannak látva. De tudjuk, hogy a tengerész és a katona után a gyári munkás van leginkább annak kitéve, hogy nyomorék lesz. Hát nem méltányos és feltétlenül szükséges, hogy a munkások baleset esetére való segélyezéséről gondoskodjunk, hogy a munkások baleset esetére való segélyezését szabályozó törvény mielőbb megalkottassék, talán még a czifiilista megszavazása előtt? (Elénk helyeslés balfelől,) Természetes, hogy mindenütt fokozatosan, lépésről-lépésre kell mennünk. E téren is fokozatosan, józan egymásutánban kell haladni. Előbb-utóbb és nem messzi jövőben azonban feltétlen kötelessége lesz ezen törvényhozásnak arról is gondoskodni, hogy az elaggott munkások nyugdíjintézménye, a mint az Németországban és másutt már^ régóta megvan, minálunk is megalkottassék. És azzal számoljon minden államférfi, hogy itt ismét az államnak az erszényéhez fog kelleni nyúlni. Arról, a mit Csernoch t. képviselőtársam itt röviden megemlített, a kisgazdák exisztencziális kérdéseiről, nem akarok nyilatkozni, mert az 1904-ik költségvetésnél lesz alkalmam erről bővebben beszélni. Azonban egyre — hogy akaratom ellen egy kissé hosszabbra terjedő fejtegetéseimnek befejezést adjak — kénytelen vagyok még kitérni, és ez az adóreform kérdése. Utaltam előbb arra, hogy a t. Kossuth-pártnak első megegyezése alkalmával a t. kormány kilátásba helyezte a progresszív adó behozatalát az általános jövedelmi pótadónál. Az adóreform tekintetében igen közel állok ahhoz, hogy helyeseljem azokat az elveket, a melyeket a pénzügyminiszter ur, ha jól emlékszem, 1901-ben, a budget előterjesztésekor, expozéjában kifejtett. Mondom, erről is máskor fogok beszélni. Ma csak egy momentumra óhajtom a t. ház figyelmét felhívni, és ez az, hogy mily óriási aránytalanságok vannak a különböző adónemek, a különböző társadalmi foglalkozási osztályok adózási viszonyai közt. (Sálijuk! Halljuk ! a bal- és a szélsÖbalóldalon.) Legyen szabad csak egy példát felhoznom: Néhány évvel ezelőtt a t. ház ez idő szerinti t. elnöke belügyminiszter korában előterjesztett egy törvényjavaslatot, a mely munkásházaknak, ha jól emlékszem, tizévi adómentességet adott. Beszélhetünk mi egyenlő megadóztatásról, egyenlő adótörvényhozási intézkedésekről, a mikor a fővárosi nagy tőkés tőkéjének fölöslegét bérházakba fekteti be, fényesen jövedelmez téti tőkéjét, és élvezi a harminczóvi adómentességet, a szegény napszámos pedig, a ki évek során át koplal, takarékoskpdik, a mig 300—400 frtos vityillót építhet, csak tizévi adómentességet kap. Lesz szerencsém erre vonatkozólag összegyűjtött igen érdekes adataimat egyizben előterjeszteni, hogy kitűnjék, mily borzasztó disparitások vannak pl. a földbirtok és a nagytőke más nemei közötti adó tekintetében. Ily óriási különbség van pl. egy és más előkelő fővárosi, mondjuk, lateiner, hogy ne nevezzem közelebbről . . . B. Kaas Ivor: Mondjuk, nagy prókátor. .