Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.
Ülésnapok - 1901-400
140 Í00. országos ülés iüQk márczius 12-én, szombaton. főudvarnagyi bíráskodásra vonatkozólag benjujtott törvényjavaslat egy passzusából és azt mondja, hogy mily szerencsétlen emberek vagyunk mi, be akarunk hozni egy örvendetes reformot, hozunk is valami magában véve helyes dolgot, de azután közjogi baklövéseinknél fogva ismét beszélünk a főudvarnagyi hivatalról és ezzel, a mi még eddig meg nem történt, törvénybe iktatjuk a közös udvartartásnak legalább is egy orgánumát. Hát ha a t. képviselőtársam figyelmére méltóztatta volna a benyújtott törvényjavaslat indokolását, akkor észrevehette volna, hogy az udvarnagyi hivatalról nem ez a törvényjavaslat emlékszik meg először, hanem hogy az ismételten ugy az 1868: LIV., mint az 1881 : LX. törvényezikkben is előfordul, csakhogy természetesen sokkal kiterjedtebb jogkörrel, mint a hogy most fog működni. Igenis, t. ház, törvény, igenis magyar törvény ismeri el a Bécsben székelő főudvarnagyi hivatalnak hatáskörét. Azt hiszem, ez is egyik jele annak, hogy t. képviselőtársam bizalmatlansága őt sokszor messze viszi el az objektivitás határától. (Helyeslés a jobboldalon. Zaj a baloldalon. 'Elnök csenget.) Ugyanezt kell állítanom arra nézve is, a mit a t. képviselőtársam a Széll-kormánynyal kapcsolatban mondott. (Halljuk! Halljuk I) Én nem akarok most arra kiterjeszkedni, hogy a Széli-kormánynak azon lelkes védelme, a melyben t. képviselőtársam azt részesítette, nem minden pikantéria nélkül való, (Derültség a jobbfelöl.) de jellemzőnek tartom t. képviselőtársam hangulatára nézve, hogy ő a múltkor itt tett nyilatkozatomat a Széli-kormány elleni kirohanásnak nevezi, és azután — engedjen meg, némi felületességgel, mert a vita folyamán több lojalitáshoz szoktatott t. képviselőtársam bennünket, mint a minőt ezúttal tanúsított — azt mondja, hogy én a Széll-kormány parlamenti munkássága meddőségének diagnózisát a kormány túlságos liberalizmusában és abban láttam, hogy túlságosan enyhén bánt el az obstrukczióval. Először, ha én az érdem elismerése mellett, a mivel azt azon nyilatkozatomban már megtettem, egy kormányra azt mondom, hogy a parlamenti működése meddő volt és itt beismerem, hogy helyesebb lett volna azt mondanom, hogy nem járt teljes, nem járt azzal az eredmény nyel, a melylyel különben járhatott volna, (Felkiáltások a középen és aszélsöbaloldalon: A.há!) de ezen meddőségre, ezen kisebb eredményre a kizárólagos ok az ellenzéknek obstrukeziós magatartása volt: akkor, engedelmet kérek, ez lehet kirohanás akárki ellen, ez lehet vád akárki ellen, de nem lehet vád azon kormány ellen, a melynek képességét is, intenczióit is elismertem. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) B. Kaas Ivor: Három évig nem volt obstrukezió. Gr. Tisza István miniszterelnök: Gondoljunk csak vissza, én megmondtam akkor is, hogy nyílt, vagy latens obstrukezió volt, és hogy azon három éven keresztül veres fonalként húzódik át az obstrukezió veszélyének kisebb-nagyobb jelensége, a minduntalan heves jelenetek felidézése, a kisebb inczidensek nagyra felfuvása, az oly parlamenti szituáczióknak előidézése, a melyek folytán a parlamentnek egész munkaereje egy meddő, mondhatom haszontalan inczidensekkel telespékelt költségvetési vitában merült ki, ugy, hogy sem a kormánynak, sem a parlamentnek sem ideje, sem ereje, sem munkakedve nem volt komoly alkotásokhoz. (Igaz ! Ugy van! a jobboldalon.) T. képviselőtársam, hogy kedvezőtlenül ítélje meg a kormány helyzetét, még további indokokat lát az 1903. évi,_ utólag benyújtott költségvetési törvényben. És itt talán némi hatásvadászattal, — a mi felett szintén szerettem volna felülemelkedve látni t. képviselőtársamat — szembeállítja a gyermekek védelmére felvett, de kihagyott százezer koronás tételt, a czivillista felemelésével. Először is a czivillistának felemelt tétele benthagyatott ugyan a költségvetésben, de ki nem utalványoztatott és nem is fog kiutalványoztatni mindaddig, a mig erre nézve a törvényhozás nem intézkedett. Tehát t. képviselőtársam itt tévedésben van. Másodszor, a mi a gyermekvédelmet illeti, méltóztatnak jól tudni, hogy a törvényhozás elsősorban a hét éven aluli gyermekeknek védelmét rendelte el és pedig a betegápolási alap terhére, a hét éven felüli gyermekek védelmét pedig a községek terhére - rótta, de elrendelte, hogy bizonyos összeg ezen ügy gyámolitására a költségvetésbe is felvétessék. Ha t. képviselőtársam figyelemre méltatja a költségvetést, látni fogja, hogy a gyermekvédelem czéljaira a betegápolási alapnál igen jelentékeny összeg van felvéve. Nem emlékszem a költségvetési tételre, de ez nem is bir gyakorlati jelentőséggel, hiszen erre majd az 1904. évi költségvetésnél rátérünk — azonban annyi tény, hogy ezen a téren a túlkiadások oly óriási arányban növekedtek, hogy az előirányzati öszszegeket a tényleges kiadások meghaladták. A gyermekvédelmi kiadásoknál az 1903-ik évben a négy millió koronát közelitették meg, a mi mindenesetre messze túlmegy azon százezer koronán, a mely előirányoztatott. Az ügy tehát az 1903. évben egyszerűen nem jutott abba a stádiumba, hogy a hétéven felüli gyermekek tényleges gondozása megkezdetett volna. A kormány ennélfogva nem jutott abba a helyzetbe, hogy ezt a százezer koronát felhasználhatta és utalványozhata volna. Nem akarok hosszasan immorálni, t. képviselőház. Ezekre az egyes jelenségekre rá akartam mutatni, mint bizonyítékaira annak, hogy t. képviselőtársamat az ő teljesen jogosult politikai bizalmatlansága az objektivitás teréről messze elragadta. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.)
