Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-379

36 3/9. országos ülés Í90kjanuár in-én, kedden. felkérem a karzat t. közönségét, hogy a zárt ülés tartamára a karzatról eltávozzék. (Zárt illés után.) (Az elnöki széket Jakabffy Imre foglalja el.) Elnök: T, ház! Az ülést újból megnyitom. Következik az 1903. évben kiállítandó ujonczok megajánlásáról szóló törvényjavaslat általános tárgyalásának folytatása, Tmbinyi János: Uctvary Ferencz. (Halljuk! Halljuk! a haloldalon.) Udvary Ferencz: T. ház! A mai helyzetben szinte természetesnek kell tartani, ha az ellenzék oldaláról a szőnyegen levő törvényjavaslattal szemben még oly ellenzéki képviselők is kifejtik nézetüket, a kik 67-es alajion állnak. A vita tárgya, a napirenden levő javaslat, az ujonczok megajánlásáról szól. Hogy én ennek elfogadásához szavazatommal nem járulhatok, azt megokolni tartozom és pedig két irányban (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Először is az általános politikai vonatkozásokkal, másodszor pedig szakkérdésekkel, Hogy az ellenzék soraiból ezt a küzdelmet a hatalmin lévő kormánypárt sajnosán tapasztalhatja, ezt a többség tulajdonképen saját magának róhatja fel, mert például az előbbi inczidens, vagyis hogy a magyar törvényhozás tagjai bele vannak kényszerítve zárt ülés tartásába, miből indult ki ? Egyszerűen abból, hogy egy formahiba miatt egyik képviselőtársunknak javaslata nem jutott az elnöki székbe. Ezzel én csak azt akarom indokolni, hogy a kormányon lévő párt akármily formában, akármily irányban és alakban törekszik is az ellenzék szavának elnémitására, akármily alakban akarja is az ellenzék megsemmisítését, ezt nem érheti el. Ezzel csak magának okoz kellemetlenséget. Vegyük a dolgot praktikusan. A mai ülésben két ellenzéki szónok végezett volna és már eddig két ellenzéki szónok fejtette volna ki nézetét a törvényjavaslattal szemben. Ezzel pedig az áldatlannak híresztelt obstrukczió, a mely azonban nem az, (Elénk ellenmondás a jobboldalon.) a mennyiben eljárásunk egyszerűen illedelmes, szerény, tiltakozás a javaslattal szemben, (Ellenmondás a jobboldalon.) két szónokkal megfogyott volna, holott igy a t, kormánypárt kénytelen tűrni, hogy az ellenzék padsoraiból ma csupán egy képviselő, habár lehetőleg röviden, de valószínűleg mégis kellő formában és tömören adja elő szerény nézetét. A törvényjavaslattal szemben, azt hiszem, teljes jogom van indokaimat abban az irányban kifejteni, — és erre nézve tanúbizonyságul hívom fel az egész országot — hogy miért van a tapasztalható ellenáramlat és hogy miért nyilatkoznak meg az ellenzéki szónokok akkor, mikor egy nemzet katonaság és hadsereg nélkül nem létezhetik ? Hisz tudjuk nagyon jól, hogy nekünk fegyveres védelemre szükségünk van éa hogy egy nemzetnek, a mely produktív munkát képes kifejteni kulturális, gazdasági téren, annak védenie is kell magát. Természetes csakis az lenne, hogy örömmel szavazzuk meg a javaslatot, hogy a nemzetnek a díszét, a katonákat, mint a hogy ez külföldön szokott lenni, megajánljuk. Ez ma azért nem történik meg, mert a t. kormánypárt abban a tévhitben él, hogy kiindulási pontját annak a politikai erőnek, mely végeredménykép itt a képviselőház padsoraiban nyilatkozik meg az egyes képviselők személyében, künn a választásoknál lehetőleg megmásítsa és oly eredményt érjen el, a mely a kormányon levő erőnek fejlesztésére szükséges. Ujonczok at adjunk mi a kormánynak? Tudomásom szerint a honvédség olyan fegyveres erő, a mely részben kifelé véd bennünket, részben e hazában kell, hogy védjen, mint a m. kir. csendőrség, a mely itt benn a közállapotok megvédésére, a polgári jogoknak és a magánvagyonnak védelmére ép olyan fegyver a hatalommal szemben, mint a másik. Mégis hogyan viseltessék a magyar nép szimpátiával a hadsereg iránt, mikor olyan tapasztalatokat., kell szereznünk, hogy itt a képviselőházban kérdés tárgyát képezte a csendőrség három tagjának kitüntetése, a melyet micsoda vitézség árán szerzett? Talán megvédtek bennünket, megvédték magánvagyonunkat vagy jogainkat ? Dehogy. A képviselőválasztáson, a hol, a mint nagyon jól tudjuk, mulatni is szoktak, a mint ez a magyar embernek — sajnos — természete, egyszerre a mulatozó tömeg közé lőtték összes patronukat, (Nyiri Sándor honvédelmi miniszter tagadólag int.) a mint ez Pinczehelyen a választásoknál történt. Ilyen katonai erényeknek elismerésére vonatkozó kitüntetés felülvizsgálatát a miniszter ur hatáskörébe utalták. Meg vagyok győződve, hogy a t. honvédelmi miniszter ur, ha azokat az aktákat végigolvassa, ismerve az ő igazán hazafias érzését, a melyet itt első bemutatkozásakor tanúsított, ismerve mély katonai tudását, a kitüntetéseket nem hagyja helyben. Ilyen dolog nem kelthet szimpátiát az országban és ha a képviselőket, a kik alkotmányos utón a néptől nyerik mandátumaikat, megkérdezik, nem igen lehet kapni legalább az ellenzék részéről olyan férfiakat, a kik ezt megszavazzák. Nem akarom hosszabb időre igénybevenni a t. ház türelmét, mert ha ezt akarnám, elmondanám ennek a kis manővernek összes részleteit. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Ezt azonban félre akarom tenni, akkorra, a mikor bátor leszek pár szót a szervezeti kérdésről megkoczkáztatni. Most csak azt említem meg, hogy a ki közülünk valaha katona volt, de ha nem is volt az, még sohasem látta, hogy egy ilyen kisded vitéz csapat kilövöldözzön hét patront a tánczoló gyermekek közé, a kik közül tizenöt ember sebesült meg, hét meg is halt és olyan eset is előfor-